Dulau Boldog János

Dulau Boldog János 

és társai, vértanúk

Az úgynevezett „szeptemberi mészárlások”, 1792 szept. elején, a francia forradalom legrettenetesebb rémtettei közé tartoznak. Csak a párizsi börtönökben meggyilkolt áldozatok száma - a börtönön kívüli és a vidéki gyilkosságok nélkül - meghaladja az 1400-at. S ezek közt az ártatlan emberek közt sokan hitükért szenvedtek vértanúságot. 1926 okt. 17-én XI. Pius pápa 191 ilyen párizsi vértanút (3 püspököt, 180 világi és szerzetespapot, 5 diakónust, s szerzetestestvért és 2 katonatisztet) avatott boldoggá. A boldogok közül 95-en a karmelitáknál, 72-en Szent Firmín szemináriumában, 21-en a saint-germaini apátságban, 3-an pedig a La Force börtönben nyerték el a vértanúság koronáját.

                                                                   

Most csak a karmelitáknál történt tömegvértanúságról emlékezünk meg részletesebben.

A francia fővárosban 1792 aug. 11-én kezdődött meg „a papság polgári alkotmányá”-ra fölesküdni nem hajlandó papok (insermentés) összefogdosása. Mindjárt aznap kb. 60-an kerültek a karmelitáknak börtönné átalakított templomába. Nagyboldogasszony napján a nemzetőrség dobszó mellett és a csőcselék gyalázkodása közt két tiszteletreméltó aggastyánt hurcolt ide az elöregedett papok issy-i otthonából. Egyikük nem bírta a lépést a katonákkal: puskatussal segítették a gyorsabb menésre. Aug. 16-án 12 szulpiciánussal gyarapodott a foglyok száma. S így ment ez napról-napra. Aug. vége felé már kb. 160-an voltak a templomban egymás hegyén-hátán. Kezdetben a puszta kőlapokon háltak; csak később kaptak valami gyatra ágyneműt.

A legtöbben minden hivatalos áltatás ellenére tisztában voltak jövőjükkel. Az egyik szulpiciánus el is hozatta magának a vértanúk aktáit; azok lettek legkedveltebb közös olvasmányaik. A város polgármestere és ügyésze még aug. 31-én késő este is azzal ámította őket, hogy csak számkivetés lesz a büntetésük. Pedig akkor már megbízták a „keményöklű”-nek nevezett kegyetlen Maillard-t, hogy a legközelebbi vasárnap, szept. 2-án tisztítsa meg a börtönöket az ellenforradalmároktól. „Célszerűen és hathatósan, mondotta többi közt a megbízó dekrétum, rendelkezzék különítményével, tegye meg az óvóintézkedéseket a haldoklók jajveszékelésének megakadályozására ..., lássa el magát magyalseprűkkel a vér eltüntetésére”. S ugyanakkor ásták már a sírárkot a legközelebbi temetőben a foglyok számára.

Szept. 1-én mindnyájan meggyóntak egymásnak. Aztán újra megvitatták, szabad-e bármilyen esküt tenniük, s újra csak „nem” mellett döntöttek. Megkettőzték imádságaikat.

Megérkezett a szept. 2-a. Vasárnap volt. A szokásos reggeli séta elmaradt. Tudták, mit jelent ez. Délben hozzájuk is hallatszott a vészharangok kongása, a gyászos dobpergés és az „új hídon” (Pont-Neuf) elsütött vészágyú dörgése. Velük is el akarták hitetni, hogy mindez föl akarja hívni a lakosság figyelmét a poroszok közeledésére és a haza nagy veszélyére. A valóságban azonban ez csak jeladás volt Maíllardéknak a mészárlás megkezdésére. A karmelita-templomban föladták a foglyoknak az utolsó ebédet. A rendes őrséget a vörös jakobinus-sipkások váltották föl, s a papoknak nem volt nehéz kitalálniuk, hogy ezek a vértanúság hírnökei. Maillard azonban nem a karmelitáknál, hanem a saintgermaini apátságban kezdte meg a munkát. D. u. fél 3-tól fél 4-ig tartott ott az öldöklés. A különítmény azután a karmelitákhoz indult.

Megérkezése előtt megjelent a foglyok közt a kerületi biztos. Mindenkit nevén szólított s szokatlan módon kivétel nélkül mindenkit, öreget és beteget is, a kertbe küldött sétára. A halál előtt állók nyugodtan maradtak. Az egyik menekült így emlékezik meg ezekről a percekről: „A foglyok nyugodtsága egy pillanatra sem szűnt meg. Mindenki magába szállt, fölindította hitét, kérte Isten kegyelmét, neki ajánlotta föl életét s békességben folytatta áhítatgyakorlatait. Ezen az utolsó sétán sem lehetett érezni a közeledő halál hideg leheletét.”

De alig hagyták el az épületet, egy főleg korzikai és olasz szökött fegyencekből álló fölfegyverzett banda tört be a kolostorba. A Saint-Sulpice-templomból jöttek, ahol a szószékről egy, demagóg korcsmáros ugyancsak föllelkesítette őket a börtöntisztításra. Az őrség akkor még nem engedte őket a foglyok után a kertbe. Csak az épület ablakaiból zúdították szitkaikat a sétálók felé s vérengző dalokkal szították öldöklő kedvüket. A vértanújelöltek erre a kert végébe húzódtak.

Négy óra körül megérkezett a Maillard-különítménynek tíz embere. A vezér nem volt velük. Kannibálok módjára állatias ordítással vetették rá magukat a többnyire imádkozó emberekre a kert jobboldali részében. A legelső áldozat egy Giraud nevű zárdalelkész volt: breviáriumozás közben egy kardcsapással és egy pikaszúrással oltották ki életét. A hirtelen támadásra sokakban föltámadt az életösztön s a falon át menekülni próbáltak. Egyeseknek csakugyan sikerült kijutniuk az utcára, legtöbbjét azonban úgy lőtték le kapaszkodás közben. Ami itt akkor végbement, az a legvéresebb embervadászat volt.

A különítmény megjelenése után pillanatok alatt előrontott az épületben tartózkodó banda is. Ezek a pribékek a kert baloldalán emelkedő kápolna felé rohantak, ahol szintén sokan csoportosultak. Csak ezt ordították: „Az arlesi érseket, az arlesi érseket!” Dulau János Mária, Arles városának Borromeo Károly-szerű érseke a kápolna mellett állott. „Ha ez a mi áldozatunk pillanata - mondotta szomszédjának, a véletlenül életben maradt helyettesének -, adjuk meg magunkat s hálásan gondoljunk Istenünkre, hogy oly nemes ügyért áldozhatjuk neki életünket”. A banditákat egy pillanatra föltartóztatta a király gyóntatója, Hebert Ferenc eudista rendfőnök. Arra hivatkozott, hogy a foglyok nincsenek elítélve s így a jog és törvény szerint sértetlenek. A hátába fúródott golyó megadta rá a választ. Aztán újra és újra fölzúgott az érseket követelő ordítás. A francia papság dísze, az 54 éves érsek (szül. 1738) erre hirtelen térdre ereszkedett, majd mindjárt fölállt s a hóhérok felé indult. A mellette álló papok testükkel akarták megvédeni. „Hagyjanak, mondotta, ha az én vérem lecsillapítja haragjukat, miért ne halnék meg?!” Mellén keresztbe tette kezét, égre emelte tekintetét s az örök Főpap getszemáni példájára mondotta az őt keresőknek: „Én vagyok, akit keresnek”. „Te vén gonosztevő, te vagy az arlesi érsek?” kérdezte az egyik bandita. „Igen, Uram, én vagyok” mondta szelíden a főpap. „Ah, gazember, tehát te vagy az, aki annyi hazafi vérét engedted ontani Arlesben?” „Én senkinek sem tettem soha semmi rosszat” hangzott újra a válasz., „Jó, jó!, rikácsolta a másik elvetemült, majd én elintézlek mindjárt!” S abban a pillanatban sújtott le az első kardvágás a homlokára, a másik pedig hátulról a fejére. Jajszó nélkül szeméhez kapta jobbkezét. Csak a negyedik-ötödik ütésre esett a földre. Végül az egyik nyomorult még mellbeszúrta, s tette azt oly vád erővel, hogy a pika kihúzásánál rá kellett taposnia a hős vértanú testére. De az érsek vére nem elégítette ki őket, s tovább folyt a mészárlás a kápolnában és a kápolna körül is.

Negyedóra sem kellett ahhoz, hogy a két banda alig 20 emberének vérengzéséből 40 halott és haldokló borítsa a karmeliták kertjét. Akkor megérkezett Maillard is, aki az egész véres drámát megrendezte. A gyilkolást azonnal beszüntette s a megmaradtukat a templomba tereltette. A beauvais-i püspököt, de La Rochefoucauld Ferenc Józsefet (szül. 1736) úgy kellett becipelni, mert lábát golyó fúrta át. A templomban öccse, Péter Alajos saintes-i püspök (szül. 1744) ápolta. A halál árnyékában járó papok még egyszer feloldozták egymást. Aztán az oltár köré térdeltek s hangosan kezdték imádkozni a haldoklók imáit.

A mészárlás tovább folytatódott, de nagyobb szertartással. A képmutató cinizmus nagyobb dicsőségére a sekrestye melletti kis folyosón a kerületi biztos elnöklete alatt hírtelenében törvényszék alakult. Kettesével hívták oda a foglyokat. Megkérdezték nevüket és fölkérdezték, hajlandók-e letenni az esküt. Mindegyik nemmel válaszolt. Erre egy kis lépcsőn át egy zárt ajtó felé vonszolták őket. Mihelyt kinyílt az ajtó, a kerti vérebek korábbi kegyetlenségükkel végeztek az áldozatokkal. Közben ordították: „Éljen a nemzet”. S ahányszor fölhangzott ez az „éljen”, annyi vértanúval lett gazdagabb az Isten országa.

Gallais szulpiciánus, a foglyok anyagi ügyeinek intézője, többi közt ezt mondotta a „törvényszék” elnökének: „Uram, nem találom itt az élelmezőnket, hogy adósságunkat törleszthessem. Kérem, legyen szíves átadni neki nevemben ezt a 325 frankot”. Majd hozzátette: „Messze vagyok családomtól, de az egyébként sem szorul rám. Itt a tárcám és az órám. Legyen szíves ezeket a szegények segítésére fordítani”. Utána pedig ment a vágóhídra.

Az egyházi renden lévők közepett mindössze két laikus akadt: egy iskolatestvér és egy katonatiszt: de Valfon gróf. Halálig kitartott a papsággal. Amikor a törvényszék előtt kérdezték, mi a foglalkozása, kitérőleg válaszolt, nehogy megkegyelmezzenek neki: „A római katolikus és apostoli Egyház fia vagyok”. Ő is a vértanuk halmára került.

A tömeggyilkolás vége felé hívták a beauvais.-i püspököt. Meglőtt lába miatt nem jelenhetett meg. Bementek érte a templomba. „Hol a beauvais-i püspök?” - kérdezték. „Itt vagyok, mondotta, s nem vonakodom meghalni a többiekkel. Azonban látják, hogy nem bírok menni.

Legyenek olyan jók, segítsenek ...” Elvitték, hogy néhány perc múlva a közvetlen előtte megölt öccse holttestére dobják.

Este 6 óra tájban befejezte munkáját a vésztörvényszék. Akkor 113 volt az összes halottak száma. Késő este a templomban rábukkantak még egy élőre. Ott a helyszínén ölték meg. Vele a halottak száma 114-re emelkedett.

A gyilkosok a gyászos munka után kirabolták halottaikat. Fegyvereiket aztán a kolostor egyik szobájának falához rakták. A falon a mai napig meglátszanak a véres foltok. Este nagy lakomát csaptak a kolostorban.

Másnap a törvényszék elnöke csodálkozva mondotta: „Nem értem ezeket a papokat, úgy mentek a halálba, mintha menyegzőre mentek volna”. Ez a nyilatkozat is mutatja, hogy 1792 szept. 2-ának az a véres két órája a francia katolikus Egyház két legdicsőségesebb órája volt.

A holttestek nagyrészét a szomszéd temetőnek már előre megásott árkába földelték el, másik részüket pedig a karmelitakert kútjába dobták. Utóbb a kegyelet összeszedte ezeket a drága maradványokat s a karmelita-templom kriptájába helyezte el.

A 114 halott közül 110-nek esete került a Szentszék elé. Mint említettük, 95-öt közülük boldoggá avattak. Ezek közül a boldogok közül 69-en voltak világi papok, 25-en szerzetesek (három bencés, három eudista, tizenöt szulpíciánus, egy minorita, egy kapucinus, egy ferences harmadrendí, egy iskolatestvér) és egy volt a világi. Az akkor már eltörölt jezsuitarend 14 volt tagjával van képviselve a vértanúk közt. A sok plébános, káplán és más egyszerű pap mellett volt köztük egy érsek, két püspök, három rendfőnök (bencés, eudista, szulpiciánus), hét püspöki általános helynök és négy kanonok. Mind szentéletű emberek voltak, nem egy közülük nagy szónok és tudós hírében állt.

Vértanúságuk helyén ma a párizsi katolikus egyetemmel kapcsolatos szeminárium van (Séminaire des Carmes). A II. Vatikáni Zsinatig a francia nemzetnek és más népeknek színe-java nevelődött ott a katolikus papi hősiességre - a legjobb helyen...