Jeremiás siralmai VI.
5,7: „Atyáink vétkeztek, és nincsenek többé, s mi hordozzuk bűneiket” Jeremiás írja fő művében:„És ez történik majd: ahogy virrasztottam fölöttük, hogy gyomláljak és irtsak, hogy romboljak, pusztítsak és bajt hozzak, úgy virrasztok majd fölöttük, hogy építsek és ültessek mondja az Úr. Azokban a napokban nem mondják többé: Az apák ették a savanyú szőlőt, és a fiak foga vásik el, hanem mindenki a saját bűne miatt hal meg; minden embernek, aki a savanyú szőlőt eszi, a saját foga vásik el”(Jer 31,28-30) Ugyanez a küldetése során Isten által kifogásolt zsidó közmondás most nagy nyomorúságában vádként vagy szemrehányásként újra visszatér a próféta kesergésében? Az ima elején ugyanis így kezdi panaszait sorolni: „Emlékezzél, Uram, mi történt velünk, tekints ránk és lásd gyalázatunkat” (1) Istent emlékezteti, maga pedig felejt valami nagyon fontos tanítást? Nyilván Jeremiás is úgy ítélte meg higgadtan ezt a kérdést, mint Tóbiás tette Ninivében, amikor keserűségében imádkozott, és igaz bűnbánatot tartott: „Ezért tehát, Uram, emlékezzél meg rólam és tekints reám. Ne állj bosszút bűneim és hanyagságaim, sem pedig atyáim bűnei miatt, melyeket elkövettek előtted. Mert nem engedelmeskedtünk parancsaidnak, ezért adtál minket fosztogatásra, fogságra, halálra, szóbeszéd, gúny és intő példa lettünk a nemzeteknek” (Tób 3,3-4) Mi is siránkozunk időnként, hogy korábbi vétkek miatt sújt bennünket Isten haragja. Pontosabb úgy fogalmaznunk: őseink is, mi is vétkeztünk. Tóbiással egyetértve tartsunk bűnbánatot. Ezzel lehet igazán kezdeni megalapozni a jobb jövő esélyeit.
5,8: „Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből”
Jézus korában, Jeremiás után hatszáz évvel, Jézussal vitatkoztak ellenfelei. Kikérték maguknak azt az állítást, hogy ők szolgák lennének. Jeruzsálem pusztulásától kezdve mindig valamelyik idegen nép adófizetői, tehát szolgái voltak. Érthető Jeremiás keserve, hogy Isten szabad népe most fogságba esett, rabszíjra fűzve hajtják őket Babilonba Nabukodonozor király szolgáinak engedelmeskedve. Keserves érzés volt hazánk fiai számára nyögni a Habsburgok fennhatóságát, ezért fogalmazott így Petőfi: „Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés: válasszatok!” Szomorúan érzi ma minden magyar, hogy gúzsba kötnek minket a nemzetellenes erőszakoskodások. Isten minden embert szabadnak teremtett, ugyanígy a népeket is. Szent István eszménye is a senkiknek alá nem vetett önállóság volt. Most pedig a pénz rabszolgaivá aláznak minket. A nemzetnek alig van vagyona, kimondhatatlan összegű adósság alatt nyomorgunk, sok honfitársunk nem tudja, miből vegyen a hónapvégén ennivalót a családjának. A családok komoly tömege eladósodott, s ha nem tud törleszteni, jelzálogba számító házát vagy lakását is elveszítheti. A nagy állami adósság terhét pedig még évtizedekig nyögheti az utókor. „Emlékezz, Uram, mi történt velünk!” Jaj, nekünk, mert a hitelezők érzéketlen szívű gonoszok.
5,9: „Életünk kockáztatásával szerezzük kenyerünket kard elől a pusztában”
Jeruzsálemben már az ostrom utolsó napjaiban nem volt ennivaló. Akadtak szülők, akik gyermeküket falták fel szörnyű éhségükben. Az el nem hurcolt nép szegény volt, nem rendelkeztek tartalékokkal. Béke idején is a napi napszámból élt a család. Most nem volt gazda, aki dolgoztatni és fizetni tudott volna. A hatalom pedig féltve őrizte zsákmányát, tőlük szerezni csak életveszéllyel volt lehetséges. 1950-től az új rezsim kezdett uralkodni. Szülőfalum gazdagnak mondott helység volt. Ettől az évtől kezdve akár koldusnak is lehetett volna bélyegezni. A gyönyörű gabonatermést már a cséplőgéptől elvitték a begyűjtők. A családoknak nem maradt semmi a terményből. Minden család negyed kiló kenyeret vehetett a boltban, nem számított, hányan vannak a családban. Ennek az árát úgy teremtették elő, hogy télen az erdőben a tölgyfák alól ellapátolták a havat, fölszedték a makkot és azt eladták. Egyiptomnak nyújtottunk kezet s Asszíriának, hogy jóllakjunk kenyérrel A Közel-kelet volt az emberiség bölcsője. Itt alakította ki a Teremtő a sivatagban (=éden) azt a kertet (gád), amelyet a Szentírás héberül gád-be-éden-nek, mi pedig Paradicsomkertnek, vagy a gyönyörűség paradicsomának nevezzük. Óriási oázis volt ez. Nem egy kis forrás öntözte, hanem négy folyó. Ezekből kettőt ma is ugyanúgy hívunk, mint régen: Tigris és Eufrátesz. Eme két folyó hatalmas síkságán rengeteg embernek megtermett a kenyérgabonája. Itt alakult ki a legősibb kultúra. A zsidó honfoglalás idején nagyhatalmi központ volt Ninive, Asszíria fővárosa. Később lett versenytársa, majd legyőzője Babilon. A másik gazdasági és kulturális központ délebbre, a Nílus folyó mentén fejlődött ki: Egyiptom. Ez két sűrűn lakott terület időnként háborúba keveredett egymással. Ilyenkor hol az egyik, hol a másik vonult át a közéjük települt Zsidó országon. Ez a kicsi ország természetes határok nélkül nagyon nehezen volt védhető. Isten akarta így, hogy mindig érezze népe, hogy menedéke egyedül az Isten. Krisztus előtti VIII. században Asszíria megtámadta és lerombolta Izraelt, az északi zsidó országot. Néhány évtized múlva Asszíriát rohanta le Babilon, és ettől kezdve délre vonult hódítani. Júda országa és ennek fővárosa volt az újabb célpont. A király és népe úgy vélte, hogy nem Istenében, hanem Egyiptomban akad védőre. Hiába üzent nekik az Úr, hogy csak benne bízzanak, nem hallgattak rá. Nagy hitbeli és politikai ostobaság, komoly bűn volt ez a felfogás. Eredménye Jeruzsálem romhalmaza lett, amelyen Jeremiás ült és siratta népét, hazáját, amelyet nem tudott prófétai szóval jobb belátásra bírni és megmenteni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése