Húsvét nyolcadának keddje
Mária Magdolnának elfátyolozták a szemét a könnyek,
úgyhogy nem látja meg, hogy Jézus áll előtte. Jézus is sírt földi életében, de
ő könnyein át mindig látott bennünket, és megrendültségében is arra
figyelmeztette a halott Lázár nővérét, Mártát, hogy minden lehetséges annak,
aki hisz. Mária Magdolna azonban önmagát, saját veszteségét siratja. Az Mester holttestéhez
való ragaszkodása megakadályozza abban, hogy felismerje az Élőt. Az angyalok
láttán nem ijed meg, de nem is örvend, gépiesen felel a kérdésükre, nem vár
tőlük sem részvétet, sem segítséget. Néz, de nem lát, „hallja a hangot, érti a
szót”, mint Ágnes asszony, de nem fogja fel a szavak értelmét. Akaratán kívül
mégis kimondja a titkot, hiszen a feltámadott Úr valóban „elvitte” a halott
Mestert – mindörökre.
Nem elég látni és hallani a feltámadott Urat, ez még
kevés ahhoz, hogy valóban találkozzunk vele. Egy szó kell, egy személyes néven
szólítás, amely minden kétséget kizáróan csak őtőle jöhet, s amely egyben
szívünk mélyéig megérint bennünket. Ez az igazi húsvéti esemény! Olyan benső
történés, amely semmiféle külső igazolást nem igényel, amely az evidencia
villámfényével világít meg mindent. Ilyenben részesült Tamás apostol is, akit
az Úr felszólított: „Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet!”, s aki a sebhelyek
érintésével már mit sem törődve kiáltott fel, Jézus lábához borulva: „Én Uram
és én Istenem!”
Feltámadott Jézusunk, Te minket is a nevünkön
szólítasz, egyenként, személyesen. Add, hogy belső érintésedre kilépjünk
önsajnálatunkból, a tegnap világához való meddő ragaszkodásunkból, és új, élő
kapcsolatba lépjünk Veled. Ne engedd, hogy ki akarjuk sajátítani a Veled való
találkozás kegyelmét, hanem segíts, hogy a Tőled kapott isteni jelet úgy
őrizzük meg szívünkben, hogy sietünk megosztani testvéreinkkel az örömhírt,
amelyet ránk bíztál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése