Évközi 19. hét szerda
Mózes
százhúsz évet élt a földön, méghozzá mindvégig erőben-egészségben. Halálában,
bármilyen szép és méltóságteljes volt is, mégis ott volt egy csepp keserűség,
hiszen látta élete célját, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt, de nem léphetett be
földjére, mert Isten műveiről földiesen gondolkodott.
Nem
elég egyszer megpillantani Isten csodás művét, hanem szüntelenül kell szemlélni,
és merni is kell ráhagyatkozni a mindennapok egyformaságában. S mindezt nem
elszigetelten, csak a magunk gondjával törődve kell tenni, hanem szívünkkel a
másik emberhez fordulva, és vele együtt Istenhez. Még ha egyedül, magányosan
élünk is, nem szabad bezárkóznunk, hanem közösségre kell lépnünk másokkal az
imádságban, ahogy Jézus mondja a mai Evangéliumban. A legjobb előkészület az új
ígéret földjére való bevonulásra ez a közösség, amely a közös imádságban, Isten
országának együttes szemlélésében, az Úr jelenlétében való szüntelen
megmaradásban valósul meg. Ez azután elvezet arra a teljes életre, amely nem
zárul le a testi halállal, hanem túlnyúlik rajta, s átvezet abba az országba,
amely boldogító közösség az Istennel és az ő szentjeivel, s amelyhez képest a
százhúsz esztendő csak egy röpke pillanat, mert az az élet el nem múlik soha.
Urunk Jézus, taníts meg bennünket, hogy
életünkről, annak lényegéről és igazi céljáról, a boldog örök életről ne
földiesen, hanem a Te tetszésed szerint gondolkodjunk. Segíts, hogy ne azzal
törődjünk, hogy éppen hol tartunk az úton: messze vagyunk-e még a céltól, vagy
már ott állunk az Ígéret földjének kapujában, hanem Rád figyeljünk, és csodás
tetteid emlékezetéből s a boldog megérkezés ígéretéből nap mint nap erőt merítve
a nehézségek idején is hűségesen kitartsunk Melletted.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése