Évközi 3. hét kedd
A
szent nép, Isten népe szeret mindig hazavinni valamit a templomból, ami őt
otthonában is az Úrra emlékezteti. Más az íze az Isten házából való falat
kenyérnek, melyet húsvéti ételszenteléskor, Szent Antal ünnepén vagy Szent
István napján szétosztanak, mint a többi kenyérnek, mert ezt Anyánk, az Egyház
adja. A bűnösök lakomájának ínycsiklandó fogásai meg sem közelítik, mert
nemcsak nyelvünkkel és ízlelőbimbóinkkal érzékeljük az ízeket, hanem
értelmünkkel és végtelenre nyíló szívünkkel is. Mint a tékozló fiú, mikor
éhségében megkívánta a disznók eledelét. Ha ekkor nem emlékezett volna vissza
az otthoni asztal ízeire, talán sohasem vette volna a bátorságot, hogy atyja
házába hazainduljon.
Már
a földi szeretet is képes átlényegíteni az anyagot, mintegy szakrális szférába
emelve szentségi jellé avatni, hogy mulandó mivoltában is kifejezzen és
hordozzon valamit abból, ami soha el nem múlik. Gondoljunk csak arra a
kenyérre, kalácsra, süteményre, melyet édesanyánk sütött gyermekkorunkban!
Ugyanígy az anyai, hitvestársi, gyermeki szeretetnek „szentségi jele” egy szépen
vasalt ing, a megterített asztal, egy csokor virág vagy egy anyák napjára
készített ügyetlen gyermekrajz is. Az emlékezés pedig elevenen tartja és
megőrzi a mindennapokban az ezekből az ajándékokból sugárzó erőt.
Urunk Jézus, leborulunk az Eucharisztia
kimeríthetetlen titka előtt, mely a legszentebb ajándék, amit kaptunk Tőled
erre a földi életre. Jel, mely kifejez Téged és kifejez minket, a mi szegényes
és gyarló földi életünket; ajándék, melyben a mennyek országának előízét
vesszük; szentség, mely áldott jelenlétedet állandósítja közöttünk; és a
szeretet köteléke, mely minket, tanítványaidat, igazi testvérekké tesz itt a
földön és az örökkévalóságban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése