Az életszentség útja
„elevenebbé és emberibbé” tesz – Közzétették Ferenc pápa új apostoli buzdítását
Április 9-én mutatták be a Szentatya legújabb
apostoli buzdítását, melynek címe: „Gaudete et Exsultate [Örüljetek és
ujjongjatok] – az életszentségre szóló meghívás a mai világban”. Ferenc pápának
ez már a harmadik apostoli buzdítása.
Az első az Evangelii gaudium (az
evangélium öröméről) 2013-ban, a második, az Amoris laetitia (a
családban megélt szeretet öröméről) 2016-ban jelent meg. Miként láthatjuk,
mindhárom dokumentum központi fogalma az öröm, az örvendezés. A Szentatya
szüntelenül az örömben megélt keresztény életre buzdít, személyes példáján és
tanításán keresztül is.
A dokumentumot Angelo De Donatis érsek, a
Szentatyának a Római Egyházmegye számára kinevezett általános helynöke, Gianni
Valente újságíró és Paola Bignardi, az olasz Actio Catholica korábbi elnöke
mutatta be. (A sajtótájékoztatóról most is élő videoközvetítés volt, amely
visszanézhető a Vatican News Youtube-csatornáján.)
A Szentszék azonban most első alkalommal a technika és a közösségi háló
lehetőségeit kihasználva egy videoklipet is készített az apostoli buzdítás
reklámozására (ez a video-spot a Vatican News Twitter-oldalán
jelent meg, de már a Youtube-on is több nyelven elérhető).
A szöveg nem túl hosszú, körülbelül egyharmada
az előző két buzdítás hosszúságának; 5 fejezetből, 177 pontból (és 125 lapalji
jegyzetből) áll. Miként már megszokhattuk, Ferenc pápa nemcsak pápai,
szentszéki, zsinati megnyilatkozásokat idéz, nemcsak híres szentek írásaira
hivatkozik, hanem idéz teológusokat, mint például Hans Urs von Balthasar Teológia
és életszentség című híres tanulmányát, valamint egyes püspöki konferenciák
szövegeit is: hivatkozik például az új-zélandi (18), nyugat-afrikai (33),
kanadai (99), indiai (156) püspökökre.
Ferenc pápa már rögtön a szöveg elején
hangsúlyozza, hogy ez a körlevél nem „meghatározásokkal és
megkülönböztetésekkel teli tudományos értekezés vagy az életszentséghez vezető
eszközökről szóló elemzés” (2), hanem egy közérthető, buzdító levél, amely fel
akarja hívni figyelmünket az életszentségre szóló meghívottságunkra, „a mai
korban, annak veszélyei, kihívásai és kedvező lehetőségei között” (2), de
nemcsak az értelmünkhöz kíván szólni, hanem szeretne személyesen is
megszólítani, egzisztenciálisan elérni minket. A dokumentum tehát egy minden
embernek szóló meghívás a szent életre, pontosan ez a címe az I. fejezetnek: Meghívás
az életszentségre. Mivel mi ösztönösen a kanonizált szentekhez kötjük az
életszentséget, mindig szükség van annak hangsúlyozására, hogy minden ember
meghívást kapott rá. Ferenc pápa is ezt teszi. Azt írja, hogy szereti látni,
ahogyan jelen van az életszentség Isten népében: „a szülőkben, akik nagy
szeretettel nevelik gyermekeiket, a férfiakban és nőkben, akik dolgoznak, hogy
megkeressék a mindennapi kenyeret, a betegekben, az idős korukban is mosolygó
szerzetesnővérekben” (7). Az életszentség sokszor mellettünk, a
„szomszédságunkban” van jelen, a „közelünkben élőkben, akik Isten jelenlétét
tükrözik vissza”, vagy egy francia író, Joseph Malègue (1876–1940) szavával úgy
is mondhatjuk, hogy az Egyház szentségét „a szentség középosztályában”
fedezhetjük fel (7).
Hangsúlyozza, hogy az életszentség „az igazi
élet, az a boldogság, amelyre teremtettünk” (1). Nem lelkesíthet minket a
középszerű életvitel, a megülepedettség, a vegetálás, egy olyan életmód,
amelyben nincsenek magas eszmények és következetes, szilárd jóra törekvés (1).
Az életszentség teszi széppé, értelmessé, ízessé az életet. Olyan úton járás,
amely „elevenebbé és emberibbé” tesz minket (32). Ez egy bátor, az életet, az
emberi együttélést humanizáló út, melyet Krisztus követésében, Isten országának
építésében kell járnunk – mondta De Donatis érsek. Az életszentség útja
ugyanakkor mindig egyéni, Isten személyre szabott, egyedülálló útra hív
mindannyiunkat. Házas emberként, szülőként, munkásként, tanárként,
szerzetesként kell szentté válnunk (14).
Mindezt rendkívül közvetlen hangvételben,
könnyen érthetően, példákat hozva mondja el a Szentatya. A 7. pontban például
az életszentséget mint a „kis gesztusok útját” mutatja be: „Ha például egy
asszony kimegy a piacra bevásárolni, ott találkozik az egyik
szomszédasszonnyal, és elkezd beszélni, elkezd másokat kritizálni, de egy
ponton azt gondolja magában: »Nem, nem mondok rosszat senkiről«, ez már egy
lépés az életszentség felé. Aztán, otthon, a fia kéri, hadd mondhassa el neki
az elképzeléseit, ő pedig fáradtan ugyan, de melléül, és türelmesen,
szeretettel végighallgatja, az egy újabb szentté tevő jócselekedet. Aztán rátör
az aggódás valamiért, de eszébe jut Szűz Mária szeretete, előveszi a
rózsafüzért, és hittel imádkozik, ez a szentség egy további ösvénye. Aztán
elmegy otthonról, találkozik egy szegénnyel, megáll, és szeretettel elbeszélget
vele, ez is egy újabb lépés előre.” (16)
A II. fejezet az életszentség két nehezen
észrevehető, ravasz ellenségéről, a modernkori gnoszticizmusról (36–46) és
pelagianizmusról (47–61) szól, melyekről néhány héttel ezelőtt a Hittani
Kongregáció is kiadott egy rövid, tisztázó levelet (Placuit Deo, 2018.
február 22.). A pelagianizmus szerint Krisztus csak jó példát mutatott nekünk,
az emberi akaratot nem sebezte meg a bűn, és a magunk erőfeszítésével, Isten
segítsége, kegyelme nélkül is elérhetjük céljainkat. A gnoszticizmus pedig
azért veszélyes, mert a keresztény hitet nem Isten és ember között megvalósuló
eseményként, hanem értelmi igazságként, az élet konkrétságától elvonatkoztatott
tanrendszerként fogja fel.
A tévutak, a veszélyek ismertetése után Ferenc
pápa a követendő utat vázolja fel a III. fejezetben: A Mester fényében.
Azt javasolja, hogy magától, Jézustól tanuljunk, ő ugyanis csodálatos
egyszerűséggel fogalmazta meg, mit jelent szentnek lenni, amikor az ún.
boldogságokról beszélt (vö. Mt 5,3–12; Lk 6,20–23), ezek adják ugyanis a
keresztény ember „személyazonosító igazolványát” (63). A Szentatya egyesével
ismerteti a boldogmondásokat, és mindegyikhez életszerű példákat, jó tanácsokat
is megfogalmaz (63–109). A 98. pontban például így ír: amikor látom, hogy
valaki a szabad ég alatt alszik a hidegben, azt gondolhatom, hogy ez csak egy
kellemtelen alak, egy semmirekellő bűnöző, egy a lelkiismeretemet zavaró tényező,
a politikusok által megoldandó probléma, mocsokban él, és még a közterületet is
bepiszkítja, de másképp, a hitemmel összhangban és a szeretet által vezérelve
is reagálhatok: „felismerem, hogy ő egy velem azonos méltóságú emberi lény, az
Atya által végtelenül szeretett teremtmény, Isten képmása, Krisztus által
megváltott testvér; ezt jelenti kereszténynek lenni!”
A IV. fejezet az életszentség néhány mai
jellemzőjéről szól. A mai kultúrában öt nagy veszély van jelen: ideges és
erőszakos aggódás, nyugtalankodás; negatív életszemlélet és szomorúság;
kényelmes, önző, fogyasztásra berendezkedett tespedtség; individualizmus;
valamint Istennel való találkozás nélküli hamis vallásossági formák (111).
Ezekkel szemben fogalmazza meg az Isten és felebarát iránti szeretet
kifejeződésének ma igencsak fontos öt formáját: a nehézségek elviselése,
türelem és szelídség (112–121); öröm és humorérzék (122–128); merészség és
buzgóság (129–139); a szentség közösségben megélt jellege (140–146); kitartó
imádság (147–157).
Az V. és egyben utolsó fejezetben (Küzdelem,
éberség és megkülönböztetés) a Szentatya arra hívja fel a figyelmet, hogy
nem elég harcolni a középszerűvé tevő világiasság ellen, de nem elég harcolni
saját törékenységünkkel és rossz hajlamainkkal szemben sem, hanem fel kell
vennünk a harcot a gonoszság fejedelmével, a sátánnal szemben is (159), aki nem
pusztán „mítosz, ábrázolás, szimbólum, kép vagy eszme” (161). Ezen kívül
küzdenünk kell magunkban a lelki romlottság (korrupció) ellen (164–165), és
szüntelenül gyakorolnunk kell a megkülönböztetés képességét, hogy tudjuk, mi
jön Isten Lelkétől, és mi jön a „világtól”, mi jön a sátántól (166). A
megkülönböztetéshez pedig, bár felhasználhatjuk hozzá emberi ismereteinket (pl.
a pszichológia, a szociológia eredményeit) és bölcsességünket, rászorulunk
Isten kegyelmére, a Szentlélek megvilágosító segítségére (170–171).
Levelének végén azt írja Ferenc pápa: „Kérjük,
hogy a Szentlélek ébresszen bennünk erős vágyat arra, hogy szentek legyünk,
Isten nagyobb dicsőségére, és bátorítsuk egymást eme szándékunkban. Így olyan
boldogságban lesz részünk, amelyet a világ nem vehet el tőlünk.” (177)
Ferenc pápa tehát elődeihez hasonlóan az
életszentségre szóló egyetemes meghívást, a keresztény életszentség eszményét
(melynek a II. vatikáni zsinatnak az Egyházról szóló Lumen gentium
kezdetű konstitúciója külön fejezetet szentelt, 39–42.) nem az emberi, e világi
élettől elidegenítő, boldogtalanná tevő útként, hanem épp ellenkezőleg az e
világi élethez hű maradó, azt szenvedélyesen szerető, örömteli és boldoggá tevő
útként mutatja be.
Az apostoli buzdítás
sajtótájékoztatójának külön érdekessége volt négy személy tanúságtétele, akik
már előre elolvashatták a dokumentumot, és lehetőséget kaptak, hogy
elmondhassák, személyesen hogyan hatottak rájuk Ferenc pápa gondolatai: Adam
Hincks kanadai jezsuita diakónus, asztrofizikus; Veronica Polacco olasz
színésznő, filmrendező, aki nemrég lett katolikus; Mohammad Jawad Haidari afgán
muszlim menekült, aki a La Sapienza római egyetemen „vallás és kulturális
közvetítés” szakon szerzett mesterdiplomát; végül a francia Josepha nővér, a
Jeruzsálemi Testvéri Közösség tagja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése