Évközi 3.hét kedd
Zsid 10,1-10;Mk 3,31-35
Amikor mi, keresztények ezt a fogalmat halljuk: áldozat, rögtön arra gondolunk, hogy Urunk, Jézus önként lemondott sok jóról, hogy segítsen a szellemvilágnál sokkal gyámoltalanabb emberi nemen. A szentmise-áldozatot, kereszthalálának emlékezetét beleszőtte a katolikusok életébe, és Egyháza a hét szent napján, vasárnap, minden más vasárnapi istenszolgálatnál a Megváltó értünk vállalt keresztáldozatán való részvételt kívánja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”(Lk 22,19) Gyerek-eszemmel soha nem gondoltam arra hogy a szentmise az Jézus Krisztus áldozatának emlékezete. Akiket szerettem,mindent megadtak és amit nekik adni tudtam, kis figyelmességek, azok nekem nem voltak áldozatok. Misére menni pedig főként nem jelentett áldozatot. Nem is mondta senki a falunkból, hogy szentmiseáldozatra megyek. Sokkal szebben hangzott: Megyünk a misére. A háromszázhatvanöt felsősegesdi házból háromszázötvenből jöttek az ünnepi ruhás magyarok. Félóránként harangjaink hívogattak: elsőként a nagyharang, aztán a középső, majd mindhárom együtt. Erre a „beharangozásra” már mindenki igyekezett elfoglalni ünnepi helyét: a férfiak a kóruson az orgona mellett, az idős férfiak a jobboldali padsorban, az asszonyok a baloldaliban. Előttük a szentélyig a nagylányok álltak-térdeltek. A 8-órás kismisén pedig a padok előtti „állóhelyeket” az iskolások foglalták el. Jó volt akkor segesdi katolikusnak lenni. Az utolsó harang-kondulást azonnal követte a szentélybe lépő első kis ministráns zsinóros csengetyűje. Az aranyérmes „Angster-orgonánkon” rövid praeludium, aztán mindenki ajkán zengett a miseének. Éppen idevágó régi énekünket zendítette meg bennem az eleven emlékezés: 1„Bemegyek szent templomodba, Uram, a szent oltárhoz. Az aranyos oszlopok közt a királyi trónushoz. Színed előtt leborulok, Szegény bűnös elnémulok. Égő füstnek illatával Uram, Néked udvarlok. Az áldozat akkor öntudatosult bennem gyermekkorom gyönyörű élményei után, amikor engem is megragadott az Úr és tizenöt évesen, a 2. világháború közepén a ministráns ruhát felcseréltem falunk ferences közösségének barna habitusával. 1944. október 10-én hirtelen hazaküldött a rendi elöljáróság, hogy a vészesen közeledő front elől „hazadugjanak” bennünket a szülői házba. Ott vett körül a front 1944.11.30. és ölelt félkörben 1945.03.15-ig. Aztán a támadók elől menekülő német utóvéd 1945.03.29. este negyed 9-kor dinamittal lerobbantotta a templomunk tornyát és vele két ötödét, a kolostor délnyugati szárnyát megrongálta. Szülőfalum lelke akkor még bírta az áldozatok tömkelegét: másfél év alatt kiegészültek a templomfalak, egy-két év múlva 52 méteresre emelték a toronycsúcsot. De aztán elfáradt a falum. Húsz év múlva csaknem teljesen kiürült a templom. Most negyed Somogy hívei járnak oda első szombatonként engesztelni azok bűneiért, akik elrabolták a nagyon szeretett szülőfalum krisztusi áldozatokkal megnyomorodott hitét. Nagyon igyekszem én is segíteni. Urunk Jézus mellett én is szeretném megismételni az ő háromezer éves imáját, amelyet mindenkinek át kell vennie: „Áldozatot és felajánlást nem kívántál Atyám, de testet adtál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és az égőáldozat. Akkor így szóltam: Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van”. (Zsolt 40,7-9; Zsid 10,5-7)
Zsid 10,1-10;Mk 3,31-35
Amikor mi, keresztények ezt a fogalmat halljuk: áldozat, rögtön arra gondolunk, hogy Urunk, Jézus önként lemondott sok jóról, hogy segítsen a szellemvilágnál sokkal gyámoltalanabb emberi nemen. A szentmise-áldozatot, kereszthalálának emlékezetét beleszőtte a katolikusok életébe, és Egyháza a hét szent napján, vasárnap, minden más vasárnapi istenszolgálatnál a Megváltó értünk vállalt keresztáldozatán való részvételt kívánja: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”(Lk 22,19) Gyerek-eszemmel soha nem gondoltam arra hogy a szentmise az Jézus Krisztus áldozatának emlékezete. Akiket szerettem,mindent megadtak és amit nekik adni tudtam, kis figyelmességek, azok nekem nem voltak áldozatok. Misére menni pedig főként nem jelentett áldozatot. Nem is mondta senki a falunkból, hogy szentmiseáldozatra megyek. Sokkal szebben hangzott: Megyünk a misére. A háromszázhatvanöt felsősegesdi házból háromszázötvenből jöttek az ünnepi ruhás magyarok. Félóránként harangjaink hívogattak: elsőként a nagyharang, aztán a középső, majd mindhárom együtt. Erre a „beharangozásra” már mindenki igyekezett elfoglalni ünnepi helyét: a férfiak a kóruson az orgona mellett, az idős férfiak a jobboldali padsorban, az asszonyok a baloldaliban. Előttük a szentélyig a nagylányok álltak-térdeltek. A 8-órás kismisén pedig a padok előtti „állóhelyeket” az iskolások foglalták el. Jó volt akkor segesdi katolikusnak lenni. Az utolsó harang-kondulást azonnal követte a szentélybe lépő első kis ministráns zsinóros csengetyűje. Az aranyérmes „Angster-orgonánkon” rövid praeludium, aztán mindenki ajkán zengett a miseének. Éppen idevágó régi énekünket zendítette meg bennem az eleven emlékezés: 1„Bemegyek szent templomodba, Uram, a szent oltárhoz. Az aranyos oszlopok közt a királyi trónushoz. Színed előtt leborulok, Szegény bűnös elnémulok. Égő füstnek illatával Uram, Néked udvarlok. Az áldozat akkor öntudatosult bennem gyermekkorom gyönyörű élményei után, amikor engem is megragadott az Úr és tizenöt évesen, a 2. világháború közepén a ministráns ruhát felcseréltem falunk ferences közösségének barna habitusával. 1944. október 10-én hirtelen hazaküldött a rendi elöljáróság, hogy a vészesen közeledő front elől „hazadugjanak” bennünket a szülői házba. Ott vett körül a front 1944.11.30. és ölelt félkörben 1945.03.15-ig. Aztán a támadók elől menekülő német utóvéd 1945.03.29. este negyed 9-kor dinamittal lerobbantotta a templomunk tornyát és vele két ötödét, a kolostor délnyugati szárnyát megrongálta. Szülőfalum lelke akkor még bírta az áldozatok tömkelegét: másfél év alatt kiegészültek a templomfalak, egy-két év múlva 52 méteresre emelték a toronycsúcsot. De aztán elfáradt a falum. Húsz év múlva csaknem teljesen kiürült a templom. Most negyed Somogy hívei járnak oda első szombatonként engesztelni azok bűneiért, akik elrabolták a nagyon szeretett szülőfalum krisztusi áldozatokkal megnyomorodott hitét. Nagyon igyekszem én is segíteni. Urunk Jézus mellett én is szeretném megismételni az ő háromezer éves imáját, amelyet mindenkinek át kell vennie: „Áldozatot és felajánlást nem kívántál Atyám, de testet adtál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és az égőáldozat. Akkor így szóltam: Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van”. (Zsolt 40,7-9; Zsid 10,5-7)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése