Évközi 24
hét péntek
1Kor 15, 12-20; Lk 8, 1-3
„Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje”
Nemcsak Pál apostol mondanivalójának, de az Anyaszentegyház igehirdetésének is ez a legbiztatóbb eleme: „Krisztus feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje”. Örök problémája az emberiségnek, hogy az ifjúság túláradó energiájának időszaka után belopózik a dús hajzatunkba az első, majd a sokasodó ezüstszál. Aztán jönnek komolyabb testi változások: ráncok, fájások, szűnni nem akaró fáradtságok. Jobban oda figyelünk az egy emberöltővel korábban születettekre: édesanyánkra, édesapánkra, és ránk tör a félelem, amit a költő igyekszik megszépíteni: „hajlik sír felé, hervadása liliomhullás volt, ártatlanság képe s bánaté”. (Vörösmarty) Igen, a kisgyerekkor megszokott képe, hogy a szüleink szépek, erősek voltak. Jó volt mellettük élni, később új környezetünkből hozzájuk visszatérni. Aztán a hosszú őszben látni a költő igazát. A katolikus tanításon kívül mit tudnak mondani más vallások? Tisztességben megőszülten eltemettük őket. Aztán belénk költözik a félelem: mi is így járunk? Még jó, ha normálisan mer felelni a nem-keresztényhívő: sajnos, igen. De laktam egy városban olyan férfival, aki nem tette be a lábát temetőbe. Nehogy egykor ő is odakerüljön. Aztán jön temetés: gyászpompa. Egy tonna koszorú, virág. Ha szép az idő, két-három napig finom virágpiramis alatt pihen a halott. Azaz a holttest, mert az élet a szellemi létű lélekkel elszállt. A hitetlenek reménytelenül bámulva fűzik hozzá: örökre. Az ateisták szerint nem is volt lelke. A pogány római obulust tett halottja nyelve alá, hogy az alvilág határfolyóján, Káron átfuvarozza. Hová is? Az árnyak birodalmába. Mivel azonban árnyéka csak a testnek van, amíg süt rá a nap, az az árnyékvilág nem létezik. A hasonló hitű görögök ezért kacagták ki Pál apostolt, amikor Athénban a fennkölten vitatkozó bölcselőknek elmondta: Ő olyan vigasztaló tanítást hirdet, olyan örömteli üzenetet hoz a keresztények Istenétől, hogy a sírba tett és elporladt emberi testet újra megformálja a régihez hasonlóra a világ végén, aztán a másvilágon élő lelkeket visszahozza megújult testükhöz, egyesíti vele, vagyis a halottak feltámadnak. Gúnyos kacaj volt a reakció. Pál viszont az ószövetségi Szentírásból olvasott a száraz csontmező látomásról. Ezekiel próféta kapott parancsot, hogy tegye élővé a régen kiszáradt csontokat. Tökéletesen ép testek keletkeztek. Aztán Isten újabb parancsára a túlvilágon tartózkodó lelkek jöttek vissza az élettelen testek fölé, minden lélek meglelte a saját testét, egyesült vele immár örökre. Pál erre hivatkozik: Krisztus a saját feltámadásával biztosít minket, hogy a feltámadás a történelmet lezáró csoda. Minden ember feltámad. Ez Jézus nagy ajándéka: „Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és én feltámasztom őt az utolsó napon”. (Jn 6, 40) Mi lesz a kárhozatra ítéltek sorsa? Szent Máté a feltámadást, követő ítéletet ezzel a mondattal zárja: „És elmennek majd ezek az örök gyötrelemre, az igazak, pedig az örök életre” (Mt 25, 46) Így igazságos: az igazak lelke és teste együtt tette az örök boldogságra érdemesítő jót, a gonoszoké, pedig ugyanígy az önzést, a rosszat.
1Kor 15, 12-20; Lk 8, 1-3
„Krisztus azonban feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje”
Nemcsak Pál apostol mondanivalójának, de az Anyaszentegyház igehirdetésének is ez a legbiztatóbb eleme: „Krisztus feltámadt halottaiból, mint az elszenderültek zsengéje”. Örök problémája az emberiségnek, hogy az ifjúság túláradó energiájának időszaka után belopózik a dús hajzatunkba az első, majd a sokasodó ezüstszál. Aztán jönnek komolyabb testi változások: ráncok, fájások, szűnni nem akaró fáradtságok. Jobban oda figyelünk az egy emberöltővel korábban születettekre: édesanyánkra, édesapánkra, és ránk tör a félelem, amit a költő igyekszik megszépíteni: „hajlik sír felé, hervadása liliomhullás volt, ártatlanság képe s bánaté”. (Vörösmarty) Igen, a kisgyerekkor megszokott képe, hogy a szüleink szépek, erősek voltak. Jó volt mellettük élni, később új környezetünkből hozzájuk visszatérni. Aztán a hosszú őszben látni a költő igazát. A katolikus tanításon kívül mit tudnak mondani más vallások? Tisztességben megőszülten eltemettük őket. Aztán belénk költözik a félelem: mi is így járunk? Még jó, ha normálisan mer felelni a nem-keresztényhívő: sajnos, igen. De laktam egy városban olyan férfival, aki nem tette be a lábát temetőbe. Nehogy egykor ő is odakerüljön. Aztán jön temetés: gyászpompa. Egy tonna koszorú, virág. Ha szép az idő, két-három napig finom virágpiramis alatt pihen a halott. Azaz a holttest, mert az élet a szellemi létű lélekkel elszállt. A hitetlenek reménytelenül bámulva fűzik hozzá: örökre. Az ateisták szerint nem is volt lelke. A pogány római obulust tett halottja nyelve alá, hogy az alvilág határfolyóján, Káron átfuvarozza. Hová is? Az árnyak birodalmába. Mivel azonban árnyéka csak a testnek van, amíg süt rá a nap, az az árnyékvilág nem létezik. A hasonló hitű görögök ezért kacagták ki Pál apostolt, amikor Athénban a fennkölten vitatkozó bölcselőknek elmondta: Ő olyan vigasztaló tanítást hirdet, olyan örömteli üzenetet hoz a keresztények Istenétől, hogy a sírba tett és elporladt emberi testet újra megformálja a régihez hasonlóra a világ végén, aztán a másvilágon élő lelkeket visszahozza megújult testükhöz, egyesíti vele, vagyis a halottak feltámadnak. Gúnyos kacaj volt a reakció. Pál viszont az ószövetségi Szentírásból olvasott a száraz csontmező látomásról. Ezekiel próféta kapott parancsot, hogy tegye élővé a régen kiszáradt csontokat. Tökéletesen ép testek keletkeztek. Aztán Isten újabb parancsára a túlvilágon tartózkodó lelkek jöttek vissza az élettelen testek fölé, minden lélek meglelte a saját testét, egyesült vele immár örökre. Pál erre hivatkozik: Krisztus a saját feltámadásával biztosít minket, hogy a feltámadás a történelmet lezáró csoda. Minden ember feltámad. Ez Jézus nagy ajándéka: „Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, és én feltámasztom őt az utolsó napon”. (Jn 6, 40) Mi lesz a kárhozatra ítéltek sorsa? Szent Máté a feltámadást, követő ítéletet ezzel a mondattal zárja: „És elmennek majd ezek az örök gyötrelemre, az igazak, pedig az örök életre” (Mt 25, 46) Így igazságos: az igazak lelke és teste együtt tette az örök boldogságra érdemesítő jót, a gonoszoké, pedig ugyanígy az önzést, a rosszat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése