Adventi felkészítő elmélkedés
Ha Isten megvonná tőlem fenntartó erejét, megszűnnék létezni.
befejező elmélkedés
A teremtést követi a fenntartás isteni tevékenysége, amely a teremtéssel egyenlő isteni tevékenység. Isten legmagasabb rendű ajándéka a számomra a megszentelő kegyelem. Ennek segítségével emel engem az Úr emberi természetem síkjáról egy magasabbra: az isteni élet síkjára. Ez által lettem Isten gyermeke, az Egyház tagja, a mennyország örököse. Életem van Istenben, Istenből. Nem rész, darab Isten természetéből, hanem az isteni életet, vagyis az isteni gondolkodást és akarást oltja belém titokzatos módon: úgy tudok gondolkodni, mint Isten (hinni), és úgy tudok akarni=szeretni, mint Isten. Isten mindezt meghatározott céllal teszi: a maga végtelen utánozhatóságából egy csipetnyit tervezett meg az én létemben. Olyan egyéniséget, amilyen nem volt és nem lesz több a történelem folyamán. Mivel Isten mindenek fölött maga a szeretet, működése is abban csúcsosodik ki, hogy osztogatja önmagát a teremtésben és a fenntartásban, mindig másokért él és tevékenykedik, ezt a célt adja az embernek is: mindig másokért éljen, magáról megfeledkezve szeressen, azaz szolgáljon ő is Istenhez hasonlóan másokat, mások javát. Kik ezek a mások? Azok, akiket Isten nekem ajándékozott: szülők, testvérek, rokonok, szomszédok, iskolatársak, útitársak. Úgy is mondhatnánk: akiknek minket ajándékozott az Úr. Tehát közvetlenül nem az egész világ, de kicsit mindenkin tudunk segíteni, mindenkiért imádkozni. Mivel tudunk segíteni? Megtesszük az állapotbeli kötelességünket. A diák felkészül mindenből az életre, mert nem tudja, mi mindennel kell majd segíteni a rászorulókon. De ezen felül akad sok-sok alkalom, amikor Isten kezedbe ad valamit, és azt mondja: édes kislányom, nyújtsd ide a kezed, mert komoly adományt helyezek el benne, amit nem akarok közvetlenül valakinek ajándékozni, hanem téged bízlak meg a továbbadásával. Így te is részese leszel egy boldogító tettnek, kicsit a műved lesz más boldogsága, kicsit hasonló leszel hozzám. Ezzel és az ilyen tényekkel tudom kialakítani magamban Isten szeretet-stílusát, és válok életem végére hozzá hasonlóvá, váltom valóra azt a csodálatos tervet, amit Isten Atyám számomra „megálmodott”. Ehhez az Úr egy egész életet adott mindenkinek. Amikor majd a lelkem kilép a testemből, és meglátom Isten rólam festett tervét, majd azt is, amit életem folyamán ebből megvalósítottam. Ha a kettő azonos, tökéletes lesz a boldogságom, mert remekművet látok önmagamban. Ha azonban önfejű módon nem a szeretet embere voltam, hanem önmagamnak alkottam magamból bálványt, és azt próbáltam csodálatra méltóvá tenni, akkor szomorúan, netán kétségbeesetten, állapítom meg: fércmunka lettem.A legfájóbb az, hogy ezen már nem tudok segíteni. Isten imádásának legfőbb jellemvonása, hogy mindig és mindenben elfogadom Isten rám vonatkozó akaratát, és azt mindig szívesen megteszem. Ezt tette Jézus egész földi életében. Ne féljen senki, hogy amikor csupán másokért él, másokat boldogít, akkor ráfizet. Isten egy pátriárkának mondta: Én vagyok a te igen nagy jutalmad. Isten pedig semmit el nem felejt a jókból, mindenért busásan megjutalmaz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése