Évközi 34. hét szomba

Évközi 34. hét szombat

Jézus gondjai értünk való gondok. Tanulság: egymásért viselni a magunk terhét.

Azt mondja Jézus: „vigyázzatok magatokra”! Ő látja azt a veszélyt, amiben mi élünk, és éltek már akkor is az emberek, mikor azokat mondta. Persze, a veszélyek a korral változnak, de a lényeges az, hogy a mi életünkben is jelen vannak azok a veszélyek, melyek elidegeníthetnek, eltávolíthatnak attól, ami a fontos, a lényeges. Szembesítésünket kiálljuk-e majd?

A szórakozás, a pillanattal visszaélés: csak érezzem jól magam most, legyek boldog most, érezzem magam győztesnek most, mit bánom mi lesz holnap.

Vagy pontosan az ellenkezője: minden probléma, csak problémáim vannak, nehézségeim, gondjaim, minden miért pont úgy van, ahogy van? Nekem miért ilyen nehéz az életem? Mit teszek rosszul?

És általában, e két életállapot egymást váltja folyamatosan. Egyik pillanatban valamit sikerül megszereznem, a másik pillanatban pedig úgy érzem, hogy valamit nem sikerül elérnem. Valójában ennek az egész problémának a gyökere abban van, hogy önmagamban forgolódok, önmagam kedvét keresem az életben, és nem arra készülök, nem annak szentelem időmet, hogy megismerve magamat, rádöbbenjek, hogy mire vagyok teremtve, mit és kit kell szolgálnom. Mert az bizonyos, hogy nem magamat. De akkor kit, vagy mit?

Jézus egyetlen mondatba sűríti bele a válaszát, a tanácsát, eligazítását: „Virrasszatok tehát, és minden időben imádkozzatok, hogy megmeneküljetek mindattól, ami be fog következni, és megállhassatok az Emberfia előtt.” De miért ez a válasza? Nézzük meg legelőbb ezt. Szerintem azért, mert Vele – önmagával - egyenértékű felekként kezel bennünket. Jézus pedig, tudatos, magabiztos, az Atya jelenlétében élő személy, ember. A maga valóságában teremtmény, de mégis isteni lénynek fogadja el magát.

Ebben a világban sem Ő, sem mi, és én sem vagyok felelős egyedül mindenért. Talán, az is lehet, hogy semmiért sem kell felelősséget vállalnom, csak egy valamiért, hogy elfogadjam teremtett létemet, és azt, hogy szolgálatra vagyok teremtve. Az egész világ szolgálatára, Isten, az Atya akaratából, szándékából. Ráadásul egy teljesen rám szabott feladat az enyém.

Van valami, ami teljesen és egyedül az én feladatom ebben a korban, és ezen a helyen? Amit egyszer majd számon fognak ráadásul kérni rajtam?

Ki vagyok én, hol a helyem, mire van időm? Kitől kérdezzem meg, ki adhat kérdéseimre feleletet? Az ember dilemmája! És a felelet rá: „virrasszatok és imádkozzatok”! Vagyis: helyezkedjek bele Isten jelenlétébe, hogy megleljem helyem a világban, mely Isten világossága, már most, és már itt. Senki más nem gyújt világosságot az ember számára, mint Isten! A sötétben is erről gondolkodjak el. Gondolkodásom legyen imádság, vagyis Istennel megosztani kérdésemet, problémámat, örömömet. Mire valók érzéseim, értelmem, tudásom, hatalmam, hiányosságom? Beleélni magam a transzcendens valóságba, kitágítva teremtet, melybe beleáporodtam, bele töppedtem, bele romlottam.

A világban, és magunk körül is sok olyan dolgot tapasztalunk, látunk, érzünk, amit nem tartunk jónak, sőt, egyenesen rossznak ítélünk meg, és a magunk számára veszélyesnek. Ami miatt a dolgok és folyamatok, a ránk, és felénk irányuló kihívásokra úgy reagálunk, hogy bezárunk, elutasítjuk azokat. Tulajdonképpen azokkal a dolgokkal valamilyen oknál fogva nem tudunk mit kezdeni, vagy úgy érezzük, hogy bele akarnak avatkozni a magán szféránkba, esetleg olyan döntésekre akarnak rákényszeríteni, amikre nem vagyunk készen. Egyre több a világ ránk nehezedő kihívása, ami a személyünket valamilyen csoport érdeknek akarják alárendelni, kihasználni, felhasználni. Ami lehet társadalmi, politikai, vagy gazdasági érdek is. Az sem biztos, hogy rossz a szándék, mégis úgy reagálunk rá, hogy bántani akarnak bennünket. Igen, helyettünk, nélkülünk, mások akarnak dönteni, úgy, hogy azért a döntésért mi váljunk felelősekké. Ezekre a kihívásokra az egyetlen helyes felelet az, ha megelőzzük őket, és a magunk életéről magunk hozzuk meg a magunk döntését. Tudva, hogy ez felelősséggel jár! Ha én döntök, akkor a döntésemért a felelősség is az enyém. Vállalni kell. Jézus is erről beszél: ha most nem, a végén nem kerülhetem el úgy sem a döntéseimért, vagy döntésképtelenségemért a számonkérést. Nem mindegy, hogy gondolataimmal, szavaimmal, cselekedeteimmel, vagy mulasztásaimmal rosszat, bűnt követek el, vagy jót teszek, és jóra segítek azzal másokat is! Ebben az aspektusban teljesen közömbös már az, hogy jól döntöttem-e, vagy rosszul. Már csak egy a lényeges, hogy döntéseimért vállalom a felelősséget. Ami azt is jelenti, hogy, ha rosszul döntöttem, akkor van, aki elé oda tudok állni, és azt mondani: bocsánat, vétettem magam, testvérem és ellened is Isten! Ebben a helyzetben Isten maga lesz az, aki azt fogja mondani: megbocsátok neked, menj, és többet ne vétkezz! És ezt a megbocsátását képes minden bocsánatkérésünkre, mi szívből, őszintén fakad fel belőlem, újra és újra kimondani, és kifejezni. Anélkül, hogy később felhánytorgatná, vagy megbocsátását később felemlegetné, és azért cserében bármit is elvárna. Mert boldognak mondja azokat, akik Istent többre tartják önmaguknál!

Istenem, boldog akarok lenni Veled, és Veled közösségben! Segíts meg, hogy mulandóságom félre ne vezessen a Te ismeretedben, igazságodban, szeretetedben! Ámen