Az Irgalmasság Szent Éve 298.

Szentségre várva 

„Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, csak hogy az Ő szegénysége által ti gazdaggá legyetek!" (2Kor 8,9) Elmélkedés Kín Városa A kárhozatot éppen a megbántott, megcsúfolt, kárvallott Szeretet teszi érthetővé, sőt -- szükségessé! „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érette!" -- Ebben benne van az is: Az ember kísértve van a bűnre (kárhozat-veszélyben forog)! Nem kegyetlen dolog-e Isten részéről eltaszítani magától és a kínok emésztő tüzére vetni azt az embert, akit maga Isten alkotott olyan esékenynek és gyarlónak, hogy a bukás, vétkezés szinte második természete? Elméjének kötöttsége, szívének állhatatlansága, vágyainak csapongása, a külső világ csábítása, emberek és helyzetek nyomása, a konstitúció és öröklöttség terheltsége -- nem inkább ezekből fakad-e a bűn, mint tudatos gonoszságból, Isten-tagadásból, Isten-ellenes lázadásból? Nem siet-e minden bűnösnek annyi mentő körülmény a segítségére, hogy a legszigorúbb bíró is, ha a törvény betűje értelmében kénytelen volna is elmarasztalni a vádlottat, éppen a mentő körülményekre való tekintettel, a törvény szellemében, mégis fölmentő ítéletet hozna? Az univerzalisták, az irgalmasszívűek örök-kárhozattagadásának körülbelül ez a teológiája és egyben a filozófiája. És mégis igazat adtunk Danténak, aki a pokol föliratában azt a mondatot is olvasta, hogy „fecemi'l primo Amore" (az Ős-Szeretet alkotott engem): a kárhozat is az ős Szeretetnek, tehát a mérhetetlenül irgalmas isteni szeretetnek műve. Hogyan lehetséges ez? Mindenekelőtt meg kell tisztítani a szeretetet, és vele az irgalmat is, azoktól a mozzanatoktól, melyeket emberi tökéletlenség, korlátoltság, elvtelenség rakott rá. Nevezetesen meg kell látni, hogy nem irgalom, hanem perverzitás az az irgalmas lelkület, mely csodálatosképp éppen a gazságot, vagy legalábbis a negatívumot keresi és találja meg irgalma tárgyául. Gondolok itt arra az irgalomra, mely egy fél világ törvényhozását meg tudja mozgatni például a törvénytelen anyaság érdekében, ugyanakkor, amikor a törvényes anyaság számára nincs egy szava; mely tud börtöntöltelékek érdekében humanitárius világmozgalmakat indítani, amikor a becsületes, csöndes szenvedők számára még szeme sincs, nemhogy szíve és szava; az az irgalom, mely tud állatkínzás ellen egyesületeket egyesület után alapítani, az emberkínzás azonban hidegen hagyja. Az igazi irgalom és szeretet egyetemes. És ha van egyáltalán különbség hűség és lázadás, jámbor lelkület és istentelenség, fegyelem és züllés között, akkor az irgalom a hűeknek, a békés jámboroknak, fegyelmeseknek, áldozatosoknak is szól; s lehetetlen azt a lázadókkal, istentelenekkel és züllöttekkel szemben úgy gyakorolni, hogy irgalmatlanság ne legyen amazokkal szemben. Nem gondolom, hogy merné valaki irgalmas tettnek minősíteni, ha irgalom címén a fegyház lakóit egyszer csak úgy rászabadítanák a békés dolgozókra... Isten a halált nem alkotta és nem örül az élők vesztének; az az Isten nem úgy áll az emberrel szemben, hogy lesi, mikor bonyolódik bele a bűn tőrébe, hogy azután hirtelen lecsapjon reá; hanem hosszútűrő és kegyes, és nem akarja, hogy egy bűnös is elvesszen, hanem, hogy megtérjen és éljen (2Pt 3,9). S ez a kárhozat nagy igazolása: az ítéletben és minden egyes elítéltnek lelkiismeretében kigyullad az ítélet megokolása: Nem Isten ítélt el engem, hanem magam: nem Isten irgalmán múlt, hanem az én igyekezetemen. Az isteni irgalom és szeretet nem jár más úton, mint az isteni igazság és bölcsesség. Ez az örök Valóság kiváltsága és jellemzéke, amit Szent Ágoston az ő csattanós módján így fejez ki: „Istennek minden tulajdonsága az ő lényege". Tehát az ő irgalma egyben az ő igazsága stb., és a kettő egyúttal az ő bölcsessége. Ez a bölcsesség pedig szent bölcsesség, és mint ilyen, nem teheti meg, hogy fehérnek mondja azt, ami fekete, világosságnak azt, ami sötétség. Ha prófétája által jajt kiált azokra, kik az igazat hamisnak mondják és a hamisat igaznak (Iz 5,20), ez a jaj visszahullana Őreá magára, ha egyoldalú irgalomból eltörölné a kárhozatot. Mert akkor egy színvonalra süllyesztené a hűséget és hűtlenséget, istenességet és istentelenséget, alázatot és hybrist [gőgöt]. Hisz a végén csattan az ostor; és ha előbb-utóbb egy végre jutna igazság és gazság, egyforma értékű is volna, és mindegy volna a lelkiismeret számára, melyiket vállalja. A kárhozat tehát nem más, mint az erkölcsi rend megpecsételése, mint elmozdíthatatlan határkő, mely szétválasztja a világosságot a sötétségtől. (Schütz: Örökkévalóság, 256)