A két tanú
Két tanúmnak meghagyom, hogy szőrzsákba öltözve
ezerkétszázhatvan napig hirdessenek bűnbánatot. Ők a két olajfa és a két
gyertyatartó, amely a föld Urának színe előtt áll. Ha valaki ártani akar nekik,
tűz csap ki szájukból, és elpusztítja ellenségeiket, mert aki ártani akar
nekik, annak így kell elpusztulnia. Hatalmuk van, hogy bezárják az eget, hogy
küldetésük idején ne essen az eső. Hatalmuk van arra is, hogy a vizet vérré
változtassák, és annyi csapással sújtsák a földet, amennyivel csak akarják.
Amikor befejezik tanúságtételüket, a vadállat feljön a mélységből, harcra kel
ellenük, legyőzi és megöli őket. Holttestük ott hever majd a nagy város
utcáján, amelyet átvitt értelemben Szodomának és Egyiptomnak neveznek, ahol
Urukat is keresztre feszítették. Holttestüket sokan fogják nézni a népek,
törzsek, nyelvek és nemzetek közül három és fél napon át, nem engedik, hogy
tetemüket sírba tegyék. Ezen a föld lakói ujjonganak és vigadnak, és örömükben
ajándékot küldenek egymásnak, hiszen ez a két próféta gyötrelmére volt a föld
lakóinak. De három és fél nap elteltével az Istentől az élet lehelete szállt
beléjük, és talpra álltak. Akik látták őket, azokat nagy félelem fogta el. Az égből
hangos szózat hallatszott: „Gyertek fel ide!” S ellenségeik szeme láttára egy
felhőn fölszálltak az égbe. Abban az órában heves földrengés támadt, a város
tized része romba dőlt, a földrengés következtében hétezer ember meghalt, a
többit pedig félelem fogott el, és dicsőséget zengtek az ég Istenének” (Jel
11,3-13; Hénoch> Ter 4,17-18; 5,21-24; Illés>1Kir 17,18,19,20,21—2Kir
1,2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése