Évközi 12. hét szombat
Előző
elmélkedéseinkben láttuk, hogy Isten annyiban „oka” a megromlottak
pusztulásának, hogy nem engedi meg egy hazug világ tartós fennmaradását, mert ez
mindannyiunk üdvösségét veszélyeztetné, de az isteni haragnak semmi köze sincs
a mi bűnös haragunkhoz. Mint ahogy a Tisza „haragja”, mellyel kilép a medréből,
és mindent elborít, ami az útjába kerül, nem személyes bosszúból,
sértődöttségből fakad; mint ahogy az elektromos áram sem kegyetlenségből rázza
meg azt, aki puszta kézzel érinti a magasfeszültségű vezetéket, hanem mindkét
esetben arról van szó, hogy ha nem tartjuk tiszteletben a dolgok természetét,
azok ellenünk fordulnak, úgy Isten haragja sem az ő velünk szemben táplált
negatív érzelme, hanem az isteni rend megnyilvánulása azokon, akik törvényeit
megszegik.
Isten
haragja azonban még a természet erőinél is mérhetetlenül ártatlanabb. Az ő
törvényeinek figyelmen kívül hagyása, megszegése ugyanúgy magában hordja a
büntetést, de egy lényeges különbséggel. A haragvó Tisza, miután árja
csillapult, visszatér medrébe, és békésen folydogál tovább, mit sem törődve a
pusztítással, melyet okozott. Az elektromos áram nem szűnik meg a vezetékben,
akárhány halálos áldozatot is szedett. Isten azonban személy, ezért nem olyan
részvétlen és közömbös, mint a természet erői. Megengedi, hogy az ember megüsse
magát, hogy bűnének következményei miatt szenvedjen, de a kijózanítás után nem
hagyja magára, hanem megkönyörül rajta. Lehajol hozzá, felemeli, és segít neki
a régi világ romjain felépíteni egy új, szebb, igazabb világot.
Urunk Jézus, aki súlyos szavakkal
figyelmeztetted kortársaidat, hogy nagy veszélyben vannak, ha bűnbánatot nem
tartanak és meg nem térnek, ugyanakkor a bűnbánó bűnösök előtt szélesre tártad
az irgalmasság kapuját, segíts, kérünk, hogy törvényeidet mindig szemünk előtt
tartsuk, irgalmaddal soha vissza ne éljünk, s ha bűneink következményeként
mégis szenvednünk kell, azt kegyelmesen fordítsd üdvösségünkre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése