Évközi 33. hét szerda

Évközi 33. hét szerda

Tegnap az egyházaknak írt levelekből olvastunk, ma pedig a Jelenések könyvének egész világot átfogó szentmiséjében elérkeztünk a Sanctushoz. Látszólag nem több ez, mint egy ószövetségi Isten-jelenés, valójában azonban az Ószövetség nagy teofániáinak Jézus Krisztusban való összefoglalása és beteljesítése. A trónból előtörő villám és mennydörgő szózat a Sínai-hegyi Isten-jelenést idézi, de a kép fokozatosan kitágul, és az egész teremtés egyetemes hódolatának leszünk tanúi. Olyan ez, mint egy hatalmas miseprefáció, mely az angyalok és szentek énekéhez kapcsolódva dicsőíti a teremtő Istent. Rejtetten jelen van a teljes Szentháromság, hiszen a trónon ülő, az Atya imádása Jézus, a megölt, mégis örökkön élő Bárány által, a Hét Lángban, vagyis a hétajándékú Szentlélekben megy végbe.

Nem is csoda, hogy e kozmikus prefációt a háromszor szent ének zárja, akárcsak a misében, megvallva, hogy a mindenható Isten az univerzum és a történelem Ura, aki nemcsak volt és van, hanem eljövendő is. Ez a kifejezés a szentmise kontextusában a konszekráció pillanatára utal, amikor az oltáron megjelenik a feláldozott, mégis élő Krisztus, de magában foglalja a végső úrjövet ígéretét is, ami nem valamikor a távoli jövőben fog bekövetkezni, hanem egy folyamat, mely tart Jézus feltámadásától egészen a világ végezetéig, a végső kinyilvánulásig.

Mindenható Urunk, a trónon ülő Isten Egyszülöttje, hódolattal és bizalommal olvassuk kinyilatkoztatásodat a szenvedések könnytől áztatott völgyében, ahol annyi sötétség és megpróbáltatás éri Ádám ivadékait. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy ne érjük be más vigasztalással, csak azzal, amely feltárul az isteni vigasztalások könyvében, melyben benne zsong minden valaha adott isteni kijelentés, melyben feltárul mindannak az értelme, ami Isten és ember között történt az Éden fájától a keresztfáig és az utolsó napig, s engedd, hogy a kicsiben hűségesnek bizonyulva méltónak találtassunk Isten országának örömére.