Évközi 29. hét hétfő
Róm 4,20-25; Lk 12,13-21
„Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenséggel, hanem megerősödött hitében”
Ábrahám érdeme megtérésekor hitében gyökerezett. Elhitte Istennek, hogy nagy népsokaság származik tőle. Ehhez igazán nagy hit kellett, hiszen hatvan éves volt, felesége is hasonló korú, és még egyetlen gyermeket sem tudott szülni. Ez a helyzet állandósult negyven évre. Sára hite később megroppant, rabszolganőjét adta mellékfeleségül férje mellé, hogy „besegítsen” Istennek tervei valóra válásához. Keservesen kellett megbánnia eme tettét. (Ter 16) Ez az őszinte hit volt forrása minden későbbi fejleménynek, nem a több száz év múlva nyújtott ószövetségi törvény: „Hisz, a törvény haragot szül. Ahol ugyanis nincs törvény, ott törvényszegés sincs. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja.” (Róm 4,15-16) Ez a megállapítás az alapja a mi egyenjogúságunknak is: mi, illetőleg közülünk néhányan ne keseregjenek azon, hogy Jézus Krisztus nem magyar volt, vagy legalább rokonnépből, mondjuk a pártusok közül született. Ábrahám véréből sok nemzet származott, akik nem örökölhették Ábrahám vagyonát (Ter 25), de még több utóda lett hite által: minden nemzet, akik hittel csatlakoztak Ábrahámhoz, illetőleg a hite által kiérdemelt Megváltóhoz. Ábrahám, Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenkedéssel, hanem megerősödött hitében, s megadta a tiszteletet Istennek abban a teljes meggyőződésben, hogy van hatalma megtenni, amit ígért. És ezt számították be néki megigazulásul”. (Róm 4,20-22) Ez az isteni mód nem változott a megváltás megtörténte után sem. Jézus, miután befejezte a megváltás művét, visszament Atyjához. Utolsó utasítása így szólt: „Menjetek el az egész világra, Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,15-16) Az Ószövetség idején a keresztségről, mint szentségről nem volt szó. Érthető, hiszen a szentségek, mint kegyelemközvetítő jelek nem létezhettek, hiszen a kegyelmet Jézus érdemelte ki nekünk, rendelte el, hogy tanítványai ezeket a kegyelmeket az általa előírt módon, a meghatározott szertartások szerint szolgáltassák ki. Az Újszövetségben is megmarad alapként a hit: „Hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni az Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza az őt keresőket”. (Zsid 11,6) Úgy-e, érthető hogy ezt szorgalmazom imaszándékként: a mennyei Atya adja vissza a hitet minden magyar testvérünknek, akik a kommunizmus alatt elvesztették a hitüket. Hogy vár segítséget szegény hitetlen népünk, ha a segítséget nyújtó legfőbb hatalmat nem akarjuk hittel elismerni?
Róm 4,20-25; Lk 12,13-21
„Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenséggel, hanem megerősödött hitében”
Ábrahám érdeme megtérésekor hitében gyökerezett. Elhitte Istennek, hogy nagy népsokaság származik tőle. Ehhez igazán nagy hit kellett, hiszen hatvan éves volt, felesége is hasonló korú, és még egyetlen gyermeket sem tudott szülni. Ez a helyzet állandósult negyven évre. Sára hite később megroppant, rabszolganőjét adta mellékfeleségül férje mellé, hogy „besegítsen” Istennek tervei valóra válásához. Keservesen kellett megbánnia eme tettét. (Ter 16) Ez az őszinte hit volt forrása minden későbbi fejleménynek, nem a több száz év múlva nyújtott ószövetségi törvény: „Hisz, a törvény haragot szül. Ahol ugyanis nincs törvény, ott törvényszegés sincs. Azért hitből, hogy minden kegyelemből legyen, és az ígéret biztos legyen minden utód számára, nemcsak azoknak, akik a törvényből vannak, hanem azoknak is, akik Ábrahám hitéből vannak, aki mindnyájunknak atyja.” (Róm 4,15-16) Ez a megállapítás az alapja a mi egyenjogúságunknak is: mi, illetőleg közülünk néhányan ne keseregjenek azon, hogy Jézus Krisztus nem magyar volt, vagy legalább rokonnépből, mondjuk a pártusok közül született. Ábrahám véréből sok nemzet származott, akik nem örökölhették Ábrahám vagyonát (Ter 25), de még több utóda lett hite által: minden nemzet, akik hittel csatlakoztak Ábrahámhoz, illetőleg a hite által kiérdemelt Megváltóhoz. Ábrahám, Isten ígéretével szemben sem kételkedett hitetlenkedéssel, hanem megerősödött hitében, s megadta a tiszteletet Istennek abban a teljes meggyőződésben, hogy van hatalma megtenni, amit ígért. És ezt számították be néki megigazulásul”. (Róm 4,20-22) Ez az isteni mód nem változott a megváltás megtörténte után sem. Jézus, miután befejezte a megváltás művét, visszament Atyjához. Utolsó utasítása így szólt: „Menjetek el az egész világra, Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik”. (Mk 16,15-16) Az Ószövetség idején a keresztségről, mint szentségről nem volt szó. Érthető, hiszen a szentségek, mint kegyelemközvetítő jelek nem létezhettek, hiszen a kegyelmet Jézus érdemelte ki nekünk, rendelte el, hogy tanítványai ezeket a kegyelmeket az általa előírt módon, a meghatározott szertartások szerint szolgáltassák ki. Az Újszövetségben is megmarad alapként a hit: „Hit nélkül pedig lehetetlen tetszeni az Istennek, mert aki Istenhez járul, annak hinnie kell, hogy Ő van, és megjutalmazza az őt keresőket”. (Zsid 11,6) Úgy-e, érthető hogy ezt szorgalmazom imaszándékként: a mennyei Atya adja vissza a hitet minden magyar testvérünknek, akik a kommunizmus alatt elvesztették a hitüket. Hogy vár segítséget szegény hitetlen népünk, ha a segítséget nyújtó legfőbb hatalmat nem akarjuk hittel elismerni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése