A háború arcai
Február 21–22-én hazánkba látogatott II. Ignác Efrém, Antiochia és egész Kelet szír ortodox pátriárkája, aki a békéért mondott imádság fontosságát hangsúlyozta a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott előadásában. Főszerkesztői jegyzetet adunk közre a háború haszonélvezői és a béke kapcsán.
Bejrútban
járva egy-egy épületen ma is láthatóak a véres polgárháború (1975–1990) nyomai.
A történteknek utánaolvasva a háború tragédiája kézzelfogható közelségbe került
számomra. Legalábbis úgy gondoltam. Amikor szembesültem a történelmi leírások
„statisztikáival”, sztoikus nyugalommal vettem tudomásul az elfogadhatatlant,
az egyes emberek szenvedését, halálát.
Amikor
aztán az utcákat jártuk libanoni maronita kísérőmmel, aki ama véres tizenöt
évben volt fiatal, egy-egy kő, épület, utcasarok láttán egyre-másra szakadtak
fel belőle a személyes emlékek. Az egyik helyen mindennap kúszva mentek
kenyérért, a másik helyen halálos lövés érte iskolatársát… Ekkor délibábként
derengett fel bennem a háború igazi arca, a véres pusztítás, amely lassan
gyógyuló, és soha el nem múló sebet ejt az emberen.
A
napokban aztán egy másik szempontból is szembesülhettünk a helyzettel: a
hidegháború óta nem volt a világon olyan jelentős a pusztító fegyverek importja
és exportja, mint napjainkban – állítja egy friss jelentés. A pusztító
fegyverek kategóriájába a rakéták, a vadászgépek, a tengeralattjárók és a
légvédelmi rendszerek különböző fajtáit sorolja a beszámolót készítő Stockholmi
Nemzetközi Béke Kutató Intézet (SIPRI). Az 1990-óta nem tapasztalt fellendülés
egyik legfőbb „piaca” a Közel-Kelet. Legfőbb motorja és haszonélvezője pedig
két ország: az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország. A tengeren túl az
utóbbi években a legjobb befektetésnek a „bombabiztos” hozamokat nyújtó
hadiipari óriások részvényei számítanak.
A
térségben járva mindenütt az tapasztaljuk, hogy a háborútól sokat szenvedett
libanoni lakosság és az ott élő több millió menekült békéért kiáltó hangja
egybecseng az Egyház hangjával. Ezt a hangot erősítette fel a minap budapesti
tanúságtételén II. Ignác Efrém szír ortodox pátriárka. (Az egyházfő
látogatásáról szóló tudósításunk ITT olvasható – a
szerk.).
A
helyzet paradox: sokszor éppen azoktól a megváltónak hitt hatalmaktól várjuk a
béke megteremtését, amelyek az utóbbi években a gonosz elleni harc, a
keresztény értékek védelmezőiként határozzák meg magukat, ám korábban
fegyverekkel ágyaztak meg a konfliktusoknak, most pedig ugyancsak fegyverekkel
próbálják megoldani, vagy esetleg konzerválni azokat.
Mi,
keresztények nem mondhatunk le arról a reményről, amelyet a 20–21. századi
pápák egytől egyig hangsúlyoztak: a gyűlölet gyűlöletet szül, a fegyveres
konfliktus háborút. Nekünk, keresztényeknek az imádság az egyetlen
„fegyverünk”. Bármilyen reménytelennek is látszik egy helyzet, mindig
lehetőségünk van arra, hogy imáinkkal Istenhez forduljunk, és ezt felelősségünk
tudatában meg is kell tennünk. A reménységünket mi nem a háborúkból és
fegyveres konfliktusokból élő hatalmasságoktól várjuk, hanem Jézus Krisztustól,
az egyedüli Megváltótól. A nagyhatalmaknak pedig nem naivitásból, hanem a
remény embereiként XII. Piusz figyelmeztető szavait ajánljuk megszívlelésre:
„Békével nem megy tönkre semmi sem; háborúval minden megsemmisülhet.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése