Emberi jövő és
keresztény reménység – Folytatódott Szabó Ferenc SJ előadás-sorozata
Szabó Ferenc jezsuita teológus, költő március
8-án tartotta második előadását a Párbeszéd Házában. Ezúttal a történelem
értelmének különböző – ateista, filozófiai, keresztény – megközelítéseiről
beszélt.
Szabó Ferenc felvázolta, hogy milyen válaszok
születtek a 20. században az alapkérdésre: Istennel vagy Isten nélkül? A II.
világháború vége felé Henri de Lubac jezsuita teológus megírta híres könyvét az
ateista humanizmus drámájáról, rávilágítva a marxi, nietzschei radikális
ateizmus gyökereire és következményeire. „Ha a Fényforrás eltűnik, a visszfény
is elenyészik. (…) Ha az ember önmagát teszi meg saját istenének, egy ideig azt
az illúziót táplálhatja, hogy felemelkedik és felszabadul. De ez a heves
lelkesültség csak átmeneti. Valójában Istene alacsonyodik le, de vele együtt az
ember is csakhamar a mélyben találja magát… Ha ’Isten meghalt’ (az emberi
tudatban a tagadás révén), az ember – Isten képmása is – halott. A világot meg
lehet szervezni Isten nélkül, Isten ellen, de az emberellenes társadalom,
embertelen világ lesz” – idézett a könyvből az előadó.
A II. világháborút követően az ateista
egzisztencializmus és a történelmi materializmus igyekezett magyarázatot adni a
történelem értelmére. Az egzisztencializmus képviselői az értelmetlenséget, az
abszurd létet hirdették (például Jean-Paul Sartre), vagy Sziszüphosz mítoszánál
kötöttek ki (mint a fiatal Albert Camus), mások folytatták az ateista
ideológiák és totalitárius rendszerek kritikáját, amit korábban már elkezdett
Jacques Maritain és az előbb említett Henri de Lubac SJ.
Az 1950-es években már a Nobel-díjas Albert
Camus is a totalitarizmusok elleni kemény lázadók közé tartozott. Mivel a
helyzetet nem tudta sem megváltoztatni, sem elfogadni, ezért lázadt, leleplezte
az embertelenséget. Az algériai származású francia író, aki 1951-ben már
túljutott az abszurd életérzés és filozófia krízisén – szakított az
ateista-egzisztencialista Sartre körével –, A lázadó ember című művében
leleplezte az embertelen (mert istentelen) politikai irányokat: a francia
forradalom királygyilkosaitól Marxon, az orosz terroristákon és Leninen
keresztül Hitlerig és Sztálinig. Megmutatta, hogy a „történelmi lázadás”
tömeggyilkos diktatúrákká és totalitarizmusokká fajult.
Napjainkban Michel Maffesoli francia
szociológus kritikusan így jellemzi a posztmodern szellemiséget: jórészt a web,
az internet, a médiumok és a képi kultúra (látványosságok) alakítják. Kultúránk
a hagyományos racionális eszményt egy bizonyos bálványozó/mitikus
légkörrel/környezettel helyettesíti. Korábban a történelemnek volt értelme
(iránya és jelentése), mára ez az értelem és a történelmi igazság eltűnt – már
csupán tünékeny igazságmorzsák jelennek meg.
Szabó Ferenc rámutatott: Európában a keresztény
hit elvesztése, az erkölcsi relativizmus egy széttöredezett világ tükörképe,
amelyben az irány és az értelem elveszett; a nagy irányvesztés, a kapaszkodók
megszűnése a nyugati világ legnagyobb válsága. Ez a válság most a félelmetes
migrációs jelenség folytán teljesen világossá vált. Henri Boulad egyiptomi
jezsuita szerint „Európa krízise a politikai, gazdasági, migrációs válságoknál
sokkal mélyebb, és belülről őrli fel a földrészt”.
A jezsuita előadó kitért arra is, hogy a 19.
században a fiatal Marx (részben még Hegelt követve) azt állította, hogy a
dialektikus-történelmi materializmus megoldja a történelem rejtélyét, amikor a
kommunizmus (a magántulajdon és a kizsákmányolás megszüntetésével) létrehozza a
befejezett naturalizmust, tehát a természet humanizálása után megvalósul a
teljes humanizmus. Erről tanulságos vita zajlott a háború után a marxista
ateista Lukács György és az egzisztencialista Jean-Paul Sartre között. Lukács
joggal bírálja Sartre nihilizmusát, aki kijelentette: „Abszurd az, hogy
születtünk, abszurd az, hogy meghalunk.” De itt az ateista Sartre
következetesebb, mint az ateista Lukács, aki ezt állítja: az emberi személy
ugyan eltűnik, megsemmisül a halálban, de művei megmaradnak: a felfedezett
igazságok, a tudomány, a technika vívmányai, amelyek előreviszik a világot,
fennmaradnak, beépülnek az új világba. Szabó Ferenc azonban figyelmeztetett: az
értékeknek és a személyes létezésnek ilyen szétválasztása botrány az
értelemnek. Milyen haladás lenne az, amikor a fejlődés csúcsa, az emberi
személy és minden nemzedék, minden emberi alkotás végül a semmibe hull, még ha
újra kezdődne is a történelem, ahogy Engels vallotta az örök visszaérés
mítoszához menekülve megoldásért.
A vég nélküli haladás felveti a végcél és a történelem
értelme problémáját, amelyet a két ateista megvitatott. Ha haladásról
beszélünk, ismernünk kell a világfejlődés végpontját. Marx szerint a
megvalósult kommunizmus önmagában nem a világfejlődés végcélja, az emberi
társadalom végső formája. De akkor vég nélküli haladásról kell beszélnünk?
Sartre szerint a történelmi és dialektikus materializmus, amely lemond a hegeli
Abszolút Szellemről mint a történelem mozgatójáról és egy abszolút támpontról,
semmi biztosat nem mondhat a történelem végpontjáról, céljáról.
Szabó Ferenc leszögezte: csak a krisztusi
kinyilatkoztatás és a feltámadás hite fényében tárul fel a történelem
misztériuma. Jean Daniélou SJ francia teológus 1953-ban írt könyvet A
történelem misztériuma címmel. (A kötet 2006-ban jelent meg magyarul a
Kairosz Kiadónál.) A korábban haladó jezsuita (élete vége felé bíboros)
egyetemistáknak tartott előadásokban magyarázta az ötvenes években annyira
időszerű kérdést: a történelem értelmét keresztény szempontból, kritikusan
megvizsgálva a marxista és egzisztencialista nézeteket. Tanulmányaiban
egyértelműen megmutatja: az üdvtörténet képviseli az igazi történelmet,
igazolja és meghaladja a többit. A szent történelem lényegében a „mirabilia
Dei” története. Ugyanakkor az ember is részt vesz benne. Isten közbelépései
bontakoztatják ki és teljesítik be a történelmet a Teremtéstől az
Apokalipszisig. E közbelépések célja, hogy előbbre juttassák az embert, és
együttműködésre ösztönözzék. A történelem tehát isteni-emberi vonásokat mutat,
és Krisztus személyében éri el tetőpontját, aki egyszerre Isten és ember.
Folytonosság és szakadás, felfelé ívelő mozgás és romlási folyamat egyszerre
jellemzi az emberi történelmet. A szent történelem végső soron eszkatologikus,
vagyis egy végpont felé irányított, Isten terveinek beteljesedése felé.
A jezsuita teológus ezt követően Gaston Fessard
filozófus – Jean Daniélou és H. de Lubac rend- és kortársa – munkásságáról
beszélt. A történelem és a társadalom misztériumát elemezve Fessard a 20.
században tömegeket mozgató két rendszer, a kommunizmus és a nácizmus eredetét
Hegel filozófiájában fedezi fel, nevezetesen a híres Úr–Szolga dialektikájában,
és megállapítja: a francia forradalomból eredő liberalizmus nemcsak a
kommunizmust és a nácizmust szülte, hanem azt a racionalizmust is, amely Hegel
filozófiájában érte el csúcspontját. Hegel és Marx – miként a francia
forradalom – a kereszténységből merítették legjobb eszméiket, de a teljes
evilágiságot vallva, a transzcendenciát tagadva értelmezték az emberi
történelmet, és akarták a jövőt alakítani. Az alapvető kérdés tehát mindig ez:
Istennel vagy Isten ellen? Az ateista humanizmus, ha következetes, a
gyakorlatban embertelenné válik. Fessard – felfedve a két irányzat hegeli
gyökereit – párhuzamba és ellentétbe állítja a két „szekularizált vallást”, a
kommunizmust és a nácizmust. Jóllehet mindkét irányzat, az ideológiából születő
két totalitarizmus megbukott, és a liberalizmus hódít helyettük, a világ
megosztottsága továbbra is megmarad (gondoljunk az Észak–Dél, a kevés gazdag és
a szegények tömege közötti szakadék növekedésére, és általában a globalizáció
káros hatásaira). Ha az ember istene az ember, vagy ha a fajt, az osztályt, a
pénzt vagy a szexet bálványozzák, ha minden érték mértéke az ember, akkor nincs
többé norma, törvény – az emberi szabadság szabadosság lesz, az egyenlő jogok
csak a gazdagoknak vannak biztosítva, a testvériség helyett a halálos „létért
való küzdelem” érvényesül. „Ember embernek farkasa” – ahogy azt Plautus írta Szamárvásár
című művében, több mint kétezer évvel ezelőtt.
Előadása befejező részében Szabó Ferenc SJ
figyelmeztetett: ez így marad, ha csak a természetfeletti történelmi dialektika
nem érvényesül; ha Krisztus Lelke nem teremti újjá az embereket, ha az
emberiségnek nem adja a szabadság, egyenlőség, testvériség ajándékát az
egyetlen üdvözítő, Jézus Krisztus. A keresztények felelőssége, az egyházak
evangelizáló szerepe itt lesz jelentős egy igazságosabb és testvériesebb világ
előkészítésében, Krisztus Titokzatos Teste építésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése