Húsvét szerda
Sokszor
az akadályoz meg bennünket a jócselekedetekben, hogy azt hisszük, nekünk nincs
semmink, amivel segíteni tudnánk. De miért is gondoljuk, hogy azt kell adnunk,
amink nincs? Miért nem adjuk azt, amink van? Van szemünk, hogy észrevegyük, ki
az, aki segítségre, vigasztalásra szorul. Van kezünk, hogy felemeljük, hogy
segítsünk neki hordani a terhet, amely alatt görnyed. Van időnk, hogy
meghallgassuk panaszát, hogy gyógyírt adjunk lelki sebeire. Van szívünk, hogy
szeressük.
A
szentmise nem a csengetéssel és az introitus éneklésével kezdődik.
Hosszú-hosszú út előzi meg, amelyen járva újra meg újra szembetaláljuk magunkat
testi-lelki nyomorúságban szenvedő embertársainkkal. Ha nem tekintünk rájuk, ha
elmegyünk mellettük, mint a pap és a levita az irgalmas szamaritánusról szóló
példabeszédben, hogyan léphetnénk az irgalmas Isten jelenlétének terébe? Ha úgy
lépünk be a templomba, hogy észre sem vesszük azokat, akik a mi segítségünkre
várnak, miért csodálkozunk azon, hogy az ünnepek üresek és csalódást okoznak, s
a szentmisén szórakozottság, unalom vesz erőt rajtunk? Hiszen hiába léptük át a
templom ékes kapuját, ugyanabban a világban maradtunk, ahol addig is voltunk:
önzésünk sivár és terméketlen pusztaságában.
Szívünket feltámadásod örömhírével lángra
gyújtó Jézusunk, add nekünk kegyelmedet, hogy ne csak a kenyértörésben, hanem
még az Emmauszba vezető úton felismerjünk Téged mindazok képében, akiket
utunkba vezérelsz, és akikkel jót tehetünk. Add nekünk Péter és János biztató,
vigasztaló, megerősítő tekintetét, s a figyelmesség és részvét mindennapi
cselekedetein keresztül, melyeket nevedben véghez viszünk, Te magad
nyilatkoztasd ki testvéreinknek szereteted hatalmát és újjáteremtő erejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése