Húsvét 7. hete péntek

Húsvét   7.   hete   péntek           
ApCsel 25,13-21; Jn 21,15-19
„Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek”?

Jézus még a megváltó szenvedések kezdete előtt meghagyta apostolainak, hogy menjenek el majd Galileába a feltámadása után, és ott majd találkozhatnak vele. Az asszonyokkal is ezt üzente húsvét kora reggelén. Bár az asszonyok ezt az üzenetet átadták, az apostolok eleinte mégsem hittek nekik. Egyik egyetemi tanárunk annak idején így indokolta kételkedésüket: az ő beszédük csak asszonyi fecsegés. Jézus aztán maga kezdte meg az emmauszi tanítványokkal történt találkozásával látogatni és meggyőzni a nagypénteki csalódásoktól elkeseredett, dacos sértődésbe menekült választottait. Aztán később valóban Galileába rendelte őket. A mai evangélium erről a találkozásról számol be. Az Úr sütötte halhúst elfogyasztva Jézus sorsdöntő kérdést tesz fel főapostolának: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő azt felelte: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek. Erre azt mondta neki: Legeltesd bárányaimat!” (Jn 21,15) Ezután még kétszer teszi fel ugyanezt a kérdést, és Péter azonos válaszai után Jézus kétszer feleli: „Legeltesd juhaimat!”(16.17) Jézus ezzel hangsúlyozza, hogy minden ember, aki hisz benne, az Ő juha és báránya. Ezeket meg is tartja magáénak, mert az Atyától kapta őket: „Atyám, azt akarom, hogy ők is, akiket nekem adtál, ott legyenek velem, ahol én vagyok, hogy lássák dicsőségemet, amelyet nekem adtál, mert szerettél engem a világ teremtése előtt. Én igaz Atyám! A világ nem ismert meg téged, de én ismerlek téged, és ők is megismerték, hogy te küldtél engem. Megismertettem velük a nevedet, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én őbennük” (Jn 17,24-26) A Jézus korabeli zsidók igen nehezen fogadták el, hogy az az egyetlen Isten, aki Ábrahámmal, Izsákkal, Jákobbal és Mózessel beszélt, és hangsúlyozta, hogy csak egy Isten van, mert a bálványimádók cókmókjai semmik, nem istenek, most a Názáreti Jézussal azt üzeni zsidóknak és pogány nemzeteknek egyaránt, hogy valóban egy Isten van, de ez a kifejezés az isteni természetre vonatkozik. Arra, hogy Istenben is meg kell különböztetnünk a lényeget és a személyt, mint ahogy megkülönböztetjük magunkban is az emberi lényeget és az emberi személyt. Amikor kimondom, hogy én vagyok XY, akkor a személyemről beszélek, aki önálló ember, aki birtokol egy emberi testet és a vele egyesült emberi lelket. Parancsol nekik, felhasználja őket, mert mindkettő a személyé. Istennek is van lényege, egy végtelen szellemi lényeg, amelyben nincs értelem és akarat, mint külön álló képesség, hanem a végtelen isteni lényeg végtelenül értelmes és hatalmas. Ezt a végtelen istenséget birtokolja az Atya, az Első Személy öröktől fogva önerejéből, isteni szüléssel átadja a Második Isteni Személynek, a Fiúnak, és amit így immár ketten folyamatosan ajándékoznak egymásnak, még tovább adják ajándékként a Harmadik Isteni Személynek, a Szentléleknek, aki szintén visszaajándékozza az Atyának és a Fiúnak. Jézus avatja be ebbe a végtelen titokba tanítványait, azok a többi embert, aki hitével képes felfogni mindezt. Ezeket a hívő embereket őrzi Jézus, mint bárányait, és bízta rá Péterre, majd azok utódaira, a római pápákra. Egyetlen egyet sem ad másnak, még a pápáknak sem, hogy saját joggal az övék legyen. Egy akol marad és egy pásztor, de csak, mint Jézus megbízottja még a pápa is.