Pünkösdhétfő

Pünkösdhétfő

A halott eltemetésének kötelessége isteni parancs volt nemcsak az Ószövetségben, de más vallásokban, kultúrákban is, elég, ha csak Antigonéra gondolunk, aki az isteni törvény elsőbbségére hivatkozva szembeszegült a király rendeletével, eltemette halott testvérét, s tettéért életével fizetett. De magát az Úr Jézust is foglalkoztatta, hogy halála után milyen sors vár testére. A mai Evangéliumban szereplő példabeszédében számot vet azzal a lehetőséggel, hogy Izraelből kitaszítva kell meghalnia, s holttestét talán temetetlenül is hagyják. Erre utalnak Máriáról mondott szavai is Betániában, amikor az asszony illatos olajjal kente meg a lábát: „a temetésemre teszi”.

Könnyű jónak lenni, ha elfogadnak és szeretnek. Könnyű látványos tetteket véghezvinni, ha dicséret, kitüntetés jár érte. Könnyű a roskadásig megrakott asztalról néhány falatot a nélkülözőnek vetni. Tóbit példája azonban – akit egyszer már halálra kerestek amiatt, hogy meggyilkolt honfitársainak megadta a végtisztességet, szomszédai ki is csúfolják oktalan vakmerőségéért – arra tanít, hogy mindhalálig kell tenni a jót, akár életünk kockáztatásával is. Lehet, hogy következetességünk, hűségünk azokra is hatni fog, akik azelőtt kinevettek vagy gyanúsan méregettek, s felülvizsgálva korábbi álláspontjukat ők is társainkká szegődnek. Az is előfordulhat azonban, hogy jóságunk csak felingerli a gonoszság hatalmát, s megaláztatást, üldöztetést, halált kell szenvednünk tőle. Mindegy, nekünk tovább kell tennünk a jót.

Urunk Jézus, adj szívünkbe bátorságot, hogy amikor az isteni törvényről van szó, merjünk kilépni a haszonelvűség és pragmatizmus világából, s tovább tegyük a jót akkor is, ha a praktikus ész egész sor indokot tud felhozni, hogy ez most miért nem időszerű. Segíts, hogy ne ijedjünk meg a környezetünkben élők véleményétől, sőt a kilátásba helyezett büntetéstől sem, hanem állhatatosságban őrizzük meg lelkünket, egészen Rád bízva magunkat, akiről az Írás mondja: „A kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkővé lett.”