Békejelek – Meghitt pillanatok Erdő Péter bíborossal a hallássérültek ünnepi szentmiséjén
December 26-án, Szent István vértanú-diakónus ünnepén Erdő Péter bíboros, prímás mutatta be a hallássérült hívek hagyományos karácsonyi szentmiséjét a budapesti piarista kápolnában.
Már
Nyugati pályaudvari metróaluljáróban is észreveszek egy nagy körben álló,
jelelve társalgó csoportot, ekkor mégsem jut eszembe, hogy ugyanoda
igyekezhetünk. Ám azt már nem tudom nem észrevenni, hogy annak a sok embernek,
aki Piarista utcába befordul, szinte mindnek a második emeleti kápolna az
úticélja. A hangulat más, mint a többi misén. Legfeltűnőbben azért, mert sokan
ismerik, és örömmel, öleléssel köszöntik egymást. Mivel a mise csendes, a
bevonulás is sokkal diszkrétebb, észrevétlenebb, mint máskor, az
ünnepélyességén mégsem esik csorba. Erdődi Ferenc, a katolikus
hallássérült-pasztoráció vezetője, pomázi plébános köszönti a bíborost, és
megköszöni, hogy a hallássérülteknek mondott karácsonyi misék szép hagyományát
idén is folytatja, hiszen ez sok érintett számára jelent egész évre szóló
élményt.
A
szentlecke Az apostolok cselekedeteinek részlete: István diakónus vértanúsága,
aki látja Isten dicsőségét, és Jézust állni az Atya jobbja felől. Mielőtt
megkövezik, egy Saul nevű ifjú lábához teszik le a ruháikat. István pedig
imádkozik gyilkosaiért és arra kéri Jézust, hogy vegye magához a lelkét.
* * *
Erdő
Péter szentbeszédét az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük.
Krisztusban kedves testvérek!
1. Karácsony másnapja van, Szent István első vértanúra emlékezik az Egyház. Tegnap azt ünnepeltük, hogy az örökkévaló Isten az időben emberként megszületett. Ma pedig arra emlékezünk, hogy Krisztus követője, az első keresztény vértanú, Szent István diakónus földi élete után győztesen az örökkévalóságba emelkedett. Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk róla, hogy haláltusája közben felkiáltott: „Látom a megnyílt eget, s az Emberfiát amint az Isten jobbján áll” (ApCsel 7,56).
Krisztusban kedves testvérek!
1. Karácsony másnapja van, Szent István első vértanúra emlékezik az Egyház. Tegnap azt ünnepeltük, hogy az örökkévaló Isten az időben emberként megszületett. Ma pedig arra emlékezünk, hogy Krisztus követője, az első keresztény vértanú, Szent István diakónus földi élete után győztesen az örökkévalóságba emelkedett. Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk róla, hogy haláltusája közben felkiáltott: „Látom a megnyílt eget, s az Emberfiát amint az Isten jobbján áll” (ApCsel 7,56).
2. Jézus
születésekor az angyalok azt énekelték, hogy „Békesség a földön a jóakartú
embereknek” (Lk 2,14). Hogyan lehetséges, hogy Jézus kereszthalála és
feltámadása után hamarosan véres üldözés tört ki követői ellen? Mintha a
betlehemi jászol szelíd képe rögtön véres tragédiák ígéretét hordozná. A
karácsonyi énekben azt ismételjük, hogy a második isteni személy a földre lép,
és ezért „mézet ont az ég”. Isten ajándékának édességét ünnepeltük tegnap, a
mai ünnepen pedig már találkozunk az emberi szenvedés keserűségével. Jézus maga
mondja később, hogy nem békét hozni jött, hanem kardot (Mt 10,34). Hogyan
lehetséges ez, amikor az angyalok Jézus születésekor békét hirdettek, maga
Jézus pedig feltámadása után így köszönti tanítványait: „Békesség nektek”?
Jézus békét hozott, de jelenléte, igazsága, tisztasága provokálja a gonoszság
világát. Ezért válik ő az ellentmondás jelévé.
3.
Amikor Szent II. János Pált pápává választották, azonnal megjelent a római
könyvesboltokban egy korábbi lelkigyakorlatának kiadása, Az ellentmondás jele
volt a címe. A kard tehát, amiről Jézus beszél, az ellene és tanítványai ellen
mindig újra meg újra megjelenő erőszak. Ma is sok keresztény szenved
vértanúságot a világban, csak azért, mert Jézus Krisztushoz tartozik, aki
szeretetet, békességet és irgalmat hirdet minden embernek. Józan emberi
megfontolás szerint egy ilyen békés tanítást lehet elfogadni vagy ártalmatlan
idealizmusnak minősíteni és mosolyogva napirendre térni fölötte. De sokszor
mégsem ez történik, hanem dühöngő erőszak céltáblája lesz Jézus személye, hite
és tanítványainak közössége.
4. De
nem az erőszaké és nem az üldözésé az utolsó szó. Szent István vértanút halálra
kövezik. Van a Bibliában egy másik híres jelenet, amikor kőhajítással öli meg
valaki az ellenséget. Dávid és Góliát történetéről van szó, ahol Dávid, a
gyenge és fiatal harcos, aki azonban népe életét védelmezi, parittyával sebzi
halálra az állig felfegyverzett óriást, Góliátot. Már ez is csodálatosan
hangzik és az isteni gondviselés jelét látták benne a szent szerzők. De Szent
István vértanúsága még ennél is titokzatosabb esemény. Itt a földön az ő életét
oltják ki az elhajított kövek, és mégis ő jelenik meg győztesként. Személy
szerint azért, mert látja a megnyílt eget, mert belép az örök boldogságba. De a
közösség, a tanítás, és akit képvisel, maga Jézus, a megfeszített, a
meggyalázott, a látszólag vesztes és gyönge ebben a jelenetben itt, a földön is
győzelmet arat. Mert István vértanúságának elbeszélése a következő sejtelmes
megjegyzéssel zárul: az az ifjú, aki a kövezők ruháját őrizte, Saul, helyeselte
István meggyilkolását (ApCsel 8,1). De ez az a Saul, akinek a lelkében
megrendül valami, aki a damaszkuszi úton találkozik majd Jézussal. Szent Pál
lesz belőle, és elterjeszti Jézus igazságát és örömhírét az akkor ismert
világban.
5. Aki
városokat foglal el vagy hősies harcban legyőzi az ellenséget, aki nagy
földrajzi felfedezéseket tesz vagy nagyot alkot a tudomány és a művészet
világában, méltán vívja ki az emberek tiszteletét. Sokkal nagyobb tiszteletet
érdemel Szent István, aki Krisztus után elsőként győzte le szeretettel az
erőszakot, akinek igazát és tisztességét maga Isten mutatta meg vértanúsága
pillanatában és az azt követő események hosszú során át. Kérjük közbenjárását,
hogy mi is hűségesek legyünk Krisztushoz, aki békét és szeretetet hozott az
embereknek, és így részesei lehessünk az ő tökéletes győzelmének, amely nagyobb
és teljesebb, mint bármi ezen a világon. Ez a küzdelem sokszor bennünk
magunkban zajlik, sokszor a sorsunk, a helyzetünk nehézségei között kell
megőriznünk a derűt és a belső békét. Ha fizikai korlátaink olykor szenvedést
okoznak is számunkra, Krisztushoz kapcsolódva ez is értékké válik, ez is
eszköze lehet győzelmünknek és boldogságunknak. Amen.
* * *
Ez a
mise rendhagyó, továbbra is ez a benyomásom. Csak apró jelek utalnak erre, de
egyértelműen érzékelhető. Az egyik ilyen sajátosság az, hogy a többség nem
mozog (térdel le vagy áll fel) az előírtak szerint. Ettől valahogyan az egész
hangulat sokkal oldottabb, családiasabb, otthonosabb a megszokottnál. A másik,
ami feltűnő, hogy sokan jelelik is, amit mondanak, imádkoznak. A leginkább
szívmelengető pedig az, amikor a „Köszöntsétek egymást a béke jelével!”
felszólításra mindenki integetni kezd a többieknek, méghozzá úgy, hogy
körbeforog-körbenéz, és igyekszik a kápolnában minél többekre rámosolyogni.
Mintha minden jelenlevővel kapcsolatba szeretne kerülni, és ezáltal az
összetartozás élményét megélni.
A mise
utáni percekben kórus áll össze az oltár előtt, elénekli a Mennyből az angyalt,
és közben minden kórustag jeleli a szöveget. Mivel a többségük nem hallja, amit
énekel, az előadás kissé lebegő, és mintha egy másik világ üzenetét
közvetítené. „Madarak szállnak szárnyak nélkül”, ahogy Vas István írta: nem a
kifejezés eszköze, hanem a mély belső indíttatás az, ami igazán fontos. Amit
látunk-hallunk, az emberi lélek győzelme a testi fogyatékosságon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése