Jászol és kereszt
Székely János szombathelyi megyéspüspök karácsonyi gondolatait olvashatják az alábbiakban.
„Ez lesz
a jel: találtok egy gyermeket pólyába takarva és jászolba fektetve” (Lk 2,12).
A végtelen, csillagmilliárdokat teremtő Isten nem földi pompával érkezett ebbe
a világba. Gyönge, védtelen gyermekként, szegényes barlangistállóban született,
s az állatok etetőjébe, a jászolba fektették.
Három és
fél évig Betlehemben (pontosabban a város mellett lévő cremisani szalézi
kolostorban és egyetemen) tanulhattam. Sok-sok órát töltöttem a betlehemi
Születés-bazilikában, abban a barlangban, ahol a legelső keresztény
nemzedékekre visszanyúló ősi hagyomány tanúsága szerint Krisztus született.
Ahogyan ott térdeltem újra és újra, lassanként szinte a szemem előtt láttam az
újszülött Isten-embert. Az egyik hosszabb imádság alatt az a később
meggyőződésemmé vált gondolat hasított belém, hogy Isten talán azért akart
ilyen körülmények között emberré lenni és közénk jönni, azért érkezett
védtelen, gyönge kisgyermekként, hogy merjük végre elhinni, semmi mást nem akar
tőlünk, mint önmagát adni nekünk. Azért érkezik így, hogy merjük őt a
karjainkba venni, magunkhoz ölelni. Isten bizonyos értelemben rendkívül egyszerű
(omnino simplex – ahogyan az ókori filozófia és a középkori teológia
megfogalmazta). Mi, emberek vagyunk olyan bonyolultak, telve sokféle hátsó
gondolattal és görcsökkel. Isten végtelenül egyszerű. Önmagát ajándékozza
nekünk. Ő kristálytiszta, túlcsorduló szépség, jóság, erő, kegyelem és irgalom,
ragyogó igazság és harmónia, teljes béke.
Karácsony
legfőbb üzenete ez. Isten mérhetetlenül szereti porszemnyi teremtményét, az
embert. Számára végtelenül fontosak és értékesek vagyunk. Jobban szeret, mint
ahogy a legjobb szülő tudja szeretni a gyermekét, mint a legjobb házastárs a
kedvesét, mint a legjobb nagyszülő az unokáját, hiszen ő minden létező és így
minden emberi szeretet forrása is. Amikor megszülettünk, nemcsak a szüleink
ujjongtak, hanem ujjongott az örök teremtő Isten is, aki öröktől fogva akarta,
hogy legyünk, megálmodott és megalkotott minket.
Ha
valaki megérti ezt a nagy titkot, akkor a szíve megtelik örömmel, az élete
pedig tartalommal, hiszen az örök, teremtő Isten számára végtelenül értékesek vagyunk.
Kedves Olvasó! Karácsony ünnepe arra hív bennünket, hogy az ünnep csendjében
nyissuk meg a lelkünket, és engedjük, hogy a szelíden önmagát ajándékozó Isten
belépjen, és betöltsön minket.
Hívjuk
be, engedjük be Istent és az ő békéjét a családjainkba! Ha szeretnénk, hogy
több házasság kötődjön, több gyermek szülessen, ahhoz mindenekelőtt erre van
szükség. Szeretettől túlcsorduló, derűs, nagylelkű emberi szívekre. Kedves
Szülők! A gyermekek legfőbb nevelője Isten. Sok mindent, amit a szülő sohasem
tudna elérni a gyermeke életében és lelkében, azt Isten meg tudja tenni.
Vezessük, engedjük hozzá a gyermekeket, a fiatalokat!
A jászol
alázata és a kereszt végsőkig menő önfeláldozása – Isten cselekvésének és
stílusának e két legfőbb szimbóluma és megvalósulása – minket is alázatra
és nagylelkűségre hív. Aki mindig önmagával, a maga panaszaival, a maga
akaratával van tele, az sohasem lesz képes belépni a másik ember szívének
szentélyébe. Csak az őszinte, alázatos, hiteles szeretet előtt nyílnak meg az emberszívek
kapui. Ha a házastárs képes megfeledkezni a saját sérelmeiről, és teret adni a
társa érzéseinek, fájdalmainak, vágyainak, kéréseinek, ha tudja őt legalább
háromszor annyit dicsérni, mint ahányszor kritizálja, akkor jutalmul megkapják
az egység, a kiengesztelődés, a béke, az öröm ajándékát és csodáját.
A jászol
alázata keresztény közösségeinket is arra hívja, hogy nyitott szívvel, baráti
szeretettel forduljunk szegény, idős, beteg testvéreink felé. Ha a
plébániáinkon nem lesz helye a szegénynek, a szenvedőnek, akkor hamarosan
Istennek sem lesz helye a közösségeinkben. Az új evangelizációnak két fő
tartóoszlopa van. Az egyik a hiteles istenkapcsolat, a vele megélt egység öröme
és mélysége, az imádság, a szentségimádás és Isten igéjének bátor hirdetése. A
másik pedig a szegények iránti szeretet. Ha ez a kettő együtt jár, azt a megélt
örömhírt a világ észre fogja venni, be fogja fogadni.
Az
Eucharisztikus Kongresszusra való készületünknek is ez a kettő kell, hogy az
alappillére legyen: az imádság, kereszténységünk szívének újbóli átélése,
felfedezése, illetve a szegények és a szenvedők iránti szeretet megélése. Az
értünk megtört, nekünk odaadott Kenyér arra hív, hogy befogadjuk ezt a minket
tápláló szeretetet, és a mi életünk is megtört kenyérré, odaadott életté
legyen.
A jászol
alázata a világot is provokálja. Azt a világot, amelyben kiáltó ellentétek
vannak ember és ember között. A Föld lakosságának leggazdagabb húsz százaléka
fogyasztja el a bolygónkon megtermelt javak és ásványkincsek mintegy nyolcvannégy
százalékát. A legszegényebb húsz százaléknak pedig csupán körülbelül 1,4
százaléknyi jut (David C. Korten). A Földön a magántulajdon egyre
kevesebbek kezében koncentrálódik. Ahogyan természetesnek tartjuk, hogy
egyetlen embernek sem lehet magánhadserege, hanem ez állami monopólium,
ugyanígy meg kellene állapítani a magántulajdonként birtokolható javak felső
határát is. Afrika nyomorának oka például nagyon nagymértékben a strukturális
bűn: a gyarmatosítás, az országhatároknak az etnikai határok figyelembe vétele
nélkül, csak a gyarmatosító hatalmak szempontjai alapján történő meghúzása, az
értékek és az ásványkincsek kézben tartása mind a mai napig. A világ
gazdagabbik felének és különösen a volt gyarmatosító nagyhatalmaknak, az
Afrikát ma is kihasználó multinacionális cégeknek elemi kötelességük volna
Afrika felemelése, segítése. A Föld szegényebb régióinak megsegítése nélkül
boldog, emberhez méltó jövő senki számára sem lehetséges ezen a Földön. Ahogyan
Dávid Katalin fogalmazott: „Nem lesz biztonságban a házunk, ha körülöttünk
minden más ház ég.”
A jászol
alázata és a kereszt önfeláldozása minket is hív. Ez a világ szeretetből lett,
és mi is arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, odaadni az életünket, s
így Isten örök szeretetének hatalmas szimfóniájában a szeretet énekét
énekelhessük, élhessük. Minden kedves olvasónak azt kívánom, hogy az idei
karácsonyon újra megszülessen a szívünkben és családjainkban Krisztus, és
segítsen minket, hogy a jászol alázatával, a kereszt nagylelkűségével élhessük
az életünket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése