A hétfő délutáni elmélkedés a pápa lelkigyakorlatán – A vágy végtelensége a végtelen utáni vágyunk
José Tolentino Calaça de Mendonça portugál pap költő február 19-én, hétfőn délután tartotta meg Ferenc pápa és a Római Kúria nagyböjti lelkigyakorlatának harmadik elmélkedését a „szomjúság tudományáról”.
Észrevettem,
hogy szomjazom című elmélkedésében a portugál teológus a
lélek készségéről és a szükséges eszközökről szólt, melyek segítségével
értelmezhetjük az Isten utáni szomjunkat. Hiszen annak spirituális
értelmezéséhez szemlélni és nevelni is kell vágyainkat. Noha nem könnyű a
vágyainkkal kapcsolatba kerülni, ám ha ezt nem tesszük meg, akkor lelki életünk
lemarad a konkrét valóságról.
Félelem
nélkül kell hozzáállni szomjunk és lelki szárazságunk megismeréséhez –
buzdított Tolentino. Első lépésként azt javasolta, hogy kerüljük az elvont
okoskodást. „Olyanok vagyunk, mint egy elvont gondolatokból épített különleges
kastély” – mutatott rá az előadó. Az utóbbi századok teológiája nem véletlenül
bocsátkozott hosszas vitába a felvilágosodás keltette kérdésekkel és távolodott
el például a romanticizmus, így a közösségi és személyes azonosság kérdéseitől
– hangsúlyozta. Bennünket inkább a hittapasztalat elméleti hitelessége érdekelt
az egzisztenciális, személyes, antropológiai vagy érzelmi vonatkozás helyett.
Sokkal többet foglalkozunk az értelemmel, mint az érzelemmel, és ennek
következményeként elhagytuk az érzelmi világunkat.
Az ember
egyfajta keveréke a különféle érzelmi, pszichológiai és lelki tényezőknek.
Lelki életünk nincs előre „legyártva”, hanem minden embernél a személyes,
egészen konkrét jellemzőitől függ. Amikor a szomjúságról beszélünk, akkor
valami egészen konkrét egzisztenciális valóságról beszélünk, nem holmi
elképzelésről. Fel kell ébrednünk a hétköznapi bágyadtságból, mert
előfordulhat, hogy kiszáradunk. Éppen ezért létfontosságú, hogy hozzájussunk az
élet vizéhez.
Miután
tudomást szereztünk a bennünk lévő szomjúság tényéről, szükség van annak
értelmezésére. Tolentino atya élesen különbséget tett a vágyak között. Van
olyan hiány, ami egy puszta szükségletre irányul és kielégül, amikor az ember
megszerzi azt. Ne keverjük össze a vágyat a szükségleteinkkel – figyelmeztetett.
A vágy olyan hiány, amit sohasem lehet teljesen kielégíteni, az egy feszültség,
egy „mindig nyílt seb”. A szomj belső vágyakozás arra, ami meghalad minket. „A
vágy végtelensége a végtelen utáni vágyunk – fogalmazta meg a pap költő. – Az
emberi létezés éppen ebben a végtelen utáni vágyban különbözik az állatokétól.
Ám ez a vágy azt követeli, hogy minden más igényünk fölött ismerjük el.”
Az
előadó kitért a kapitalista gazdaság veszélyeire, mely a vágyak korlátlan
kielégítésének jegyében fel akar menteni a morális kötelességek alól. Ez
azonban kioltja magát a szomjat. A féktelen fogyasztásban felemésztődik az
öröm, a tetszés, a szenvedély; az ember a vágy haláltusáját éli, és elveszti az
irányt mutató látóhatárt.
Beszéde
utolsó részében a lelkigyakorlat vezetője az Isten utáni szomjunkat a 42.
zsoltár ismert képéhez hasonlította: „Amint a szarvas kívánkozik a forrás
vizéhez, úgy kívánkozik lelkem tehozzád, Istenem!” (Zsolt 42,1) Ez a vágy az
egész teremtett világot átjárja, ahogy Szent Ágoston írta: „Fuss a forráshoz,
vágyakozz a forrásra, ne tétován, mint bármelyik állat, hanem úgy fuss, mint a
szarvas. Ne légy lassú, hanem mint szarvas, szökellj!” Hagyjuk a struktúrák
elemzését, helyette inkább értékeljük a lelki szomjúságunkat hívő emberként, aki
Isten irgalmasságának koldusa – zárta elmélkedését Tolentino atya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése