Nagyböjt 1. hét csütörtök
Szent
Péter apostolt nem várta trón Rómában, sem harangzúgás, mégis ő volt az Első, a
Szikla, amelyre Krisztus Egyházát építette. Az vezethet, nevelhet, irányíthat,
aki mindenekelőtt Krisztus szenvedésének tanúja, és részese az ő dicsőségének,
amely meg fog nyilvánulni a jövőben. Szent Péter látta az Úr szenvedését, de
igazi tanújává akkor vált, amikor érte, vele szenvedett, s a Jézusért viselt
szenvedés lett számára az eljövendő dicsőség záloga.
Az
Úr Jézusról való tanúskodás, a szeretetben való vezetés egyszerre jár
szenvedéssel és örömmel. A dicsőség koronáját azonban egyedül csak az Úrtól
szabad várnunk, senki mástól, mert ő maga a mi dicsőségünk. Ha visszavárnánk a
ránk bízottaktól a nekik adott szeretetet, ezzel zárt rendszert alkotnánk,
amely Isten nélkül is működne ideig-óráig, de közben a köztünk áramló
szeretetbe belelopakodna az önzés és a világ szelleme. Nekünk azonban a
forrásból, Isten szeretetéből kell merítenünk az élet vizét, s ezt a bennünk
szétáradó, túlcsorduló életet kell szívünkön át továbbadnunk azok szívébe, akik
ránk vannak bízva, hogy az ő szívükből megint csak áradjon tovább.
Urunk Jézus, Apostolod figyelmeztet minket:
„Viseljétek gondját a rátok bízottaknak, ne kényszerűségből, hanem szabad
akaratból, Isten szerint.” Mi azonban oly állhatatlanok és gyöngék vagyunk,
hogy legtöbbször a magunk változó hangulatait, érzelmeit követjük, s amit a
kezdet kezdetén önként vállaltunk, az egy idő után kezd számunkra teherré és
kényszerűséggé válni. Újítsd meg, kérünk, szívünkben az odaadás lelkületét, s
engedd, hogy az elmélkedés perceiben, óráiban alászállva abba a mélységbe, ahol
senki más nincs, csak Te és a mi lelkünk, a Veled való bensőséges, boldogító
szeretetkapcsolatba beburkolva lássuk azokat, akiket ránk bíztál, és így
visszatérve hozzájuk ismét önként, örömmel, szeretetből tudjuk hordozni őket és
gondoskodni róluk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése