Húsvét 2. hét szombat
Az
ember ősi tapasztalata, hogy mindannyiszor félelem keríti hatalmába, ha
olyannal találkozik, ami felülmúlja őt és ami fölött nincs hatalma. Ezért
keltenek bennünk rémületet a természet erői: a szélvész, a vihar, a tűzvész, az
árvíz vagy a földrengés. De a legnagyobb félelem, melyet a természetet is
felülmúló transzcendens világ ébreszt bennünk, már a bukott Ádám sajátja,
hiszen Isten az embert eredendően olyannak teremtette, hogy érzéke, sőt
képessége legyen rá. A természetfelettitől való rettegés, az Istentől való
sötét félelem csak a bűnbeesett ember osztályrésze, s ennek tapasztalata
kétségkívül szerepet játszott a világ vallásainak kialakulásában. (Ebben az
értelemben lehet igazság a marxi valláskritikában.) A kereszténység azonban
ebből a kijelentésből született: „Én vagyok, ne féljetek!” S amikor Jézus maga oldja
fel félelmeinket és aggályainkat, nem csupán békesség költözik a szívünkbe, de
mindjárt révben is vagyunk.
Milyen
csodálatos! Egyszerre igaz az, hogy Jézus velünk hajózik a bárkánkban, s az is,
hogy ahol ő van, máris partot érünk. Az előbbi az Egyház misszióját jelenti,
amelynek kezdeteiről olvastunk a mai Szentleckében, az utóbbi pedig arra utal,
ami örök és változatlan az Egyházban, ahol már elértük az örökkévalóság
kikötőjét, s ahol tökéletes dicséretet zengünk az Atyának a Fiú által a
Szentlélekben.
Urunk Jézus, ugyan melyikünk mondhatná el
magáról, hogy már teljesen evangéliumi ember, és szeretetében nincsen semmi
félelem? Mi mindnyájan csak részben vagyunk evangéliumiak, és bizony, még
sokszor nagyon is félünk Tőled és félünk az Atyától. Bocsásd meg, kérünk,
kishitűségünket, mint ahogyan azt is, hogy olykor azzal próbáljuk leplezni
szennyes félelmünket, hogy bizalmaskodva, könnyedén, már-már félvállról
beszélünk Veled és Rólad. Küldd el, Urunk, szívünkbe az istenfélelem Lelkét,
aki megtanít az isteni fölség megrendült tiszteletére, és minden hamis
félelmünktől megszabadít minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése