Húsvét 3. hét kedd
A
Szentírás leginkább elítélő kijelentései mindig a Szentléleknek való ellenállásra,
a Szentlélek elleni bűnökre vonatkoznak, s kivétel nélkül mindig a magukat
vallásosnak tartó embereket érintik, ahogy a mai Szentleckében és Evangéliumban
egyaránt látjuk. A farizeusok és a nép vénei lépten-nyomon Istent emlegetik, de
egyre érzéketlenebbek az ő jeleire: vagy csak hivatkozási alapként használják
jól kiépített vallási rendszerük olajozott működéséhez, vagy pedig újabb és
újabb jeleket követelnek. Mindkét esetben ugyanaz a veszély fenyegeti a
vallásos embert, nevezetesen az, hogy egyszer csak megszűnik az Istennel való
kapcsolata.
Az
előbbi esetben az ájuláshoz hasonló állapot következik be: a szervezet
életfenntartáshoz szükséges funkciói működnek, de hiányzik az értelem, a
szellem aktivitása. Ha azonban ez tartósan így marad, az életjelenségek
előbb-utóbb megszűnnek. A próféták látomásai, jövendölései éppen ebből a
tetszhalott állapotból akarták felrázni a szent népet újra meg újra, hogy
visszaállítsák az eredeti, élő kapcsolatot Isten és az ember között, hogy az
lássa a megnyílt eget, ahogy István diakónus látta. A másik fajta hozzáállás, a
jelek követelése, a szüntelen bizonyítékra várás szintén halálhoz vezet, mert
pontosan a hitet, a reményt és a szeretetet öli meg. Két ember szerelmét,
szeretetét is meg tudja fojtani az a fajta bizalmatlanság, amely képtelen
észrevenni és értékelni a diszkrét, mégis oly beszédes jeleket, s helyettük
biztosítékot, garancialevelet vár, s ugyanez mérgezi meg és teszi tönkre az
Istennel való kapcsolatunkat.
Urunk Jézus, köszönjük Neked az Eucharisztiát,
irántunk való szereteted kézzelfogható jelét, melyben nem megfellebbezhetetlen
bizonyítékot kínálsz, hanem törékeny, de életadó jelenlétedet a kenyér és bor
színe alatt. Kérünk, hogy e szentség kegyelmei által emelj fel bennünket a
bizalom és az ingyenesség világába, ahol szüntelenül nyitva látjuk az eget, s
lélekben és igazságban imádjuk az Atyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése