Évközi 17. hét szerda

Évközi 17. hét szerda

Nem azt mondja Jeremiás, hogy az Úr önmagában megváltozott. Ő továbbra is az élő vizek kiapadhatatlan forrása, csak számára lett most olyan, mint a kiszáradt patakmeder, amelyhez hosszú út után siet a szomjas vándor, hiszen emlékezik: tavaly itt oltotta szomját, ám nem talál egyebet, mint az üres árkot, s kínzó szomjúsága a keserű csalódástól csak még égetőbbé válik. Aki vállalja keresztény hivatását a maga teljességében, nemcsak azt a földi örömökhöz nem hasonlítható örömöt tapasztalja meg, amely emberi szívbe még fel nem hatolt, hanem az ellentmondás keserűségét is...

Ezt a magányt el kell viselnünk, ha olyan keserű is, mint Krisztus nagycsütörtöki éjszakája az Olajfák hegyén. Ha kitartunk, megtapasztaljuk, hogy az Úr szeretete nem nyári patak, hanem forrás. Erre utal, amit Jeremiásnak mond, de mindnyájunknak szól: „Ha visszatérsz, engedlek visszatérni.” Van olyan megtérés az Úrhoz, amely nem a bűnökkel és a hitetlenséggel való szakítás, hanem átlépés a megszokottból, a régiből valami hallatlan új világba. Megtalálni a kiszikkadt földben a forrást, előhozni az értékest az értéktelenből, kiásni az ilyen-olyan földből a kincset, sokszor nagy fáradsággal, verejtékes munkával – ez a keresztény ember nehéz, de gyönyörű hivatása a földön.

Urunk Jézus, az igazi hivatás velejárója, hogy egy nap arra a rémületes felismerésre jutunk, hogy magunkra hagytál minket... Add kegyelmedet, hogy ha úgy látjuk, az általunk eddig ismert patak vize elapadt, legyen bátorságunk elindulni a kiszáradt patakmeder mentén felfelé, amíg csak rá nem lelünk a forrásra, a Veled való élő kapcsolatra. Ne engedd, kérünk, többé, hogy akármilyen patak vizéből merítsünk, hanem csak olyanból, mely szennyezetlen és tiszta: a szentségekből, a Szentírásból és a szenthagyományból, melyekből a forrás vize soha ki nem apad.