Advent 1. hét vasárnap

Advent 1. hét vasárnap

Minden megtérés a végső világösszeomlásnak és az Emberfia eljövetelének sajátos elővételezése az egyes ember életében. A nagy konvertitáknál mind azt látjuk, hogy korábbi életük összetartó erői megrendültek: Ágoston, Ferenc, Cortonai Margit és a többiek csakis régi, testies világuk romjain, a bűnbánat rémületes gyönyörűségének könnyein át láthatták meg az Emberfiát, Jézust, és ismerhették fel benne az Isten egyszülött Fiát. Nagyban vagy kicsiben, de a mi életünkben is be kell következnie ennek a világösszeomlásnak, különben sohasem fogjuk meglátni az Emberfiát, vagyis annak látni Jézust, aki ő valójában. Hiszen a bűnbeesés óta nem Isten világában élünk, hanem hazugságtéglákból és hamis reménykedések habarcsából egy illuzórikus világot építünk magunk köré, melynek bizony nagy robajjal össze kell dőlnie bennünk ahhoz, hogy arra a világra ébredjünk, ahol Isten valóban Isten és Teremtő, és ahol valóban „az Úr a mi igazságunk”.

Az igazi Krisztus-követő engedi, hogy régi, bűnös, nyíltan vagy rejtetten önközpontúságra épülő emberi világát – talán csendesen és szép fokozatosan, talán nagy hirtelenséggel – Isten lebontsa egészen az alapokig, és olyan életformát választ, melyben a mennyei Jeruzsálem dicsősége ragyog fel itt a földön. Ilyen életforma az egy férfi és egy nő közötti, holtig tartó hűségben megélt, minden magzatot vállaló szentségi házasság; a teljesen áttetsző, engedelmes, szűzi és szegény szerzetesi életforma; vagy a világban vállalt konszekrált, tiszta élet, mely az ingyenes szolgálatban teljesedik ki.

Urunk, kérünk, vigyázz ránk, hogy szívünk el ne nehezedjék „tobzódásban, részegeskedésben és az evilági gondokban”, s hogy ne kelljen félnünk sem a haláltól, sem az utolsó ítélettől, segíts, hogy az idei Advent kezdetén nap mint nap kiszolgáltassuk magunkat a Te ítéletednek, és élő reménységgel várjuk annak beteljesedését a mindenségben, ami kegyelmedből szívünkben már végbement.