Advent 2. hét péntek
A
farizeusok viselkedésében egy kicsit mindnyájan magunkra ismerhetünk. Milyen
találékonyak is vagyunk, ha arról van szó, hogy kifogást keressünk és
megokoljuk, miért nem teszünk meg valamit, amit pedig nyilvánvaló, hogy meg
kellene tennünk! Milyen gyorsan sikerül belekapaszkodnunk egy apró ténybe,
jelentéktelen mozzanatba, amellyel igazolni tudjuk – legalább önmagunk előtt –,
hogy miért vesszük hallatlanra a szívünk mélyén jelentkező hívást!
Pedig
a keresztény életében nincs helye semmiféle langyosságnak, a világgal való
alkudozásnak, a megosztott szív kétfelé sántikálásának. Hiszen aki az utolsó
napon nem a tökéletes istenszerelem mennyországába jut, az kizárásos alapon –
de végső soron a maga választása alapján – a pokolba kerül. Nem hiábavaló ennek
az alternatívának fényében szemlélni a keresztény életet, hogy jobban megértsük
azt a rendíthetetlen állhatatosságot, mellyel a szentek ragaszkodtak Istenhez,
s ahhoz, amit Isten akarataként életükben felismertek. Az Egyház jövője
emberileg azon múlik, hogy meghalljuk-e és szívünkbe fogadjuk-e Jézus
megtérésre szólító szavát. Az Egyházat – és rajta keresztül a világot – csak
azok a férfiak és nők, papok, szerzetesek és világiak fogják megmenteni, akik
szívükben a mennyország után vágyakoznak, s nem akarnak mást, mint az Úrral
lenni mindörökké.
Urunk, könyörülj meg rajtunk, és szabadíts ki
bennünket az önáltatás veszélyes csapdájából! Taníts minket belső fegyelemre és
szívbéli bölcsességre, hogy ne akadjunk fenn külsődleges részleteken, és meg
tudjuk különböztetni a lényegest a lényegtelentől! Szítsd fel bennünk
Szentlelked tüzét, hogy meghalljuk és felfogjuk minket is állásfoglalásra
szólító üzenetedet, és ne tusakodjunk a felismert igazság ellen, hanem azt
elfogadva készek legyünk életre váltásáért erőfeszítést tenni és áldozatot
vállalni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése