Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
XXXI.
Az áldás fia.
„Majd azt mondta Isten Ábrahámnak: Sárait, a feleségedet, ne Sárainak (úrnőm) hívd, hanem Sárának (úrnő), mert megáldom, s tőle adom neked azt a fiút, akit majd megáldok, hogy nemzetekké legyen, s népek királyai származzanak tőle! Arcra borult erre Ábrahám, és nevetett, mert azt gondolta magában: Százesztendős embernek fog fia születni, s a kilencven esztendős Sára fog szülni? Istennek pedig azt mondta: Csak Izmael maradjon életben előtted! Így szólt erre Isten Ábrahámhoz: Nem! Sára, a feleséged fiút fog szülni neked. Nevezd el ő Izsáknak (a férfi nevetett), s én fenntartom szövetségemet vele és utódjával örökre. Izmaelre vonatkozólag is meghallgattalak: íme, megáldom és megszaporítom, és nagyon megsokasítom: tizenkét fejedelmet fog nemzeni, és nagy néppé teszem. De a szövetségemet Izsáknak tartom fenn, akit Sára szül majd neked, egy esztendő múlva ilyenkor.” (17,15-21) Ábrahámnak nagyon fontos volt ez a beszélgetés. Szégyellhette is, hogy azért borult le a földre, hogy Isten ne vegye észre, milyen nagyot derült Isten ígéretén, hogy az Úr mégis csak egyszer kimondott ígéretét tartja érvényesnek, és nem változtat azon, mert teremtményei pici eszükkel felülbírálják az Ő szándékait, és jóakaratú segítőként el akarják simítani a zűrzavart, amikor úgy látják, hogy Isten elszámította magát. Isten nem téved soha. A történelem viszont tele van emberi hibákkal, amelyeket Istennek kell orvosolnia. Mennyi egyéni, családi, nemzeti buktató maradhatott volna el, helyettük élhettünk volna csodálatos nyugalomban, ha legalább a Mi Atyánk nagy fohászát okosan úgy imádkoznánk, ahogyan Jézus Úr megfogalmazta: „Legyen meg a te akaratod. ”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése