Elmélkedés a Család évében XXXXIX.

Elmélkedés a Család évében
II János Pál pápa apostoli buzdítása alapján
XXXXIX.



Annyi utódod lesz, mint a föld porszeme”.



Amikor Izsák feleségül vette Rebekkát, és egy ideig nem született gyermekük, Istenhez fohászkodott mindkét házastárs Rebekka termékenységéért. Isten már akkor jelezte, hogy az anyaméhben harc dúl a magzatok között, és elmondta nekik, hogy nem az agyermek fog előbb megszületni, akit Isten a választott nép közvetlen ősapjának rendelt. Rebekka, ezért merészelte Jákobot csellel a messiási áldáshoz segíteni,hogy ezt az üzenetet biztosítsa. Jákob bátyja haragja elől menekülve az égig érő létra tetején magától Istentől hallotta, hogy életét és küldetését Isten irányítja tetszése szerint. Az ő küldetése az volt, hogy robbanásszerűen kezdje fejlődésnek indítani az Ábrahámnak ígért nagy népet: „Annyi utódod lesz mint a föld porszeme”. Amint megérkezett nagybátyja, Lábán lakhelyére, és találkozott szép lányával, Ráchellel, azonnal beleszeretett. Hamarosan meg is állapodtak Lábánnal, hogy Ráchelt feleségül kapja, amint hét évet leszolgál érte őrizve nagybátyja nyájait. Ennek a szolgálatnak végén már igazságosság alapján kérte jussa beteljesítését: „Add ki nekem a feleségemet, mert betelt már az idő, hadd menjek be hozzá”. (29,21) Boldogan kötötte meg a házassági szerződést, de amint hajnalban fátyol nélkül látta, az idősebb unokahúga lett ténylegesen a felesége. A nagybácsi-após bevallotta, hogy kevésbé szép és kelendő idősebb lányát, Leát akarta előbb férjhez adni. Ezért alkalmazta ezt az akkori szokások kínálta cselt. De azzal vigasztalta vejét, hogy hét éves újabb szolgálat után övé lesz Ráchel is. Jákob „beletörődött tehát abba, amit apósa akart. Letöltötte hét esztendőt, aztán feleségül vette Ráchelt is. Mindketten hozományul kaptak szolgálót: Lea Zilpát, Ráchel pedig Bilhát. „Mivel azonban az Úr látta, hogy Leát megveti, megnyitotta Lea méhét, a húga viszont meddő maradt. Fogant tehát és fiút szült, és elnevezte Rúbennek, mondván: Rám tekintett az Úr megaláztatásomban, most majd szeretni fog engem az uram”. (31-32)