Fogadd el, Urunk, megtört szívünket és alázatos lelkünket.
2011.03.28. kedd
Megsokszorozni az időt.
Minden ember Istentől kimért életidőt kapott. Ezt kell felhasználnia az igazság egyre tökéletesebb ismeretére és a jótettek végbevitelére. Mondhatnám így is: Isten szolgálatára. Arra, hogy percről-percre felismerjem, itt és most mit akar velem tetetni a mellém rendeltek javára mennyei Atyám. Édesanyák! Ha egyetlen gyermeketek van, elég? Előnyös? Több jut neki időtökből? Amikor engem édesanyám megszült hatodiknak, akkor csak rám kellett figyelnie. Az öt idősebbel akkor nem volt gondja. De megtanultam életéből, hogy nem szorítottam ki senkit a szeretetéből. Utánam unokák foglalták le áldott ölét. A húgának négy élő gyermekére is jutott figyelméből. Rokonok, ismerősök is sokszor kapták tőle is, édesapámtól is a nem kevés és kis értékű segítségeket. Fordítva nem igen találok felhozható példát. S mit tesz Isten? Nekem, a legkisebbnek jutott osztályrészül, hogy ne kis család méretében, hanem ezres közösségekben gondolkodjam. Igaz, nem ruháról, élelemről kellett gondoskodnom, ami igen komoly feladat, a szülőket rendszerint nagyon lefoglalja. Az én feladatom elsősorban a nagy lelki közösségek Istennel kapcsolatos, a lelki üdvösséget közvetlenül szolgáló lelkipásztori munkám volt. Az egyik állomáshelyemen 3300 hívő lelkipásztora voltam. Napi szentmise, vasárnap három-öt misézés. Én voltam az egyetlen hitoktató. Minden délben és délután egy-egy hittanóra. Évi hetven temetés, tizenöt-huszonöt esketés. Emellett plébánia-házat építettünk nagyrészt társadalmi munkában. „Plébános úr, ha maga nem dolgozik velünk, mi sem jövünk”,- mondta egy kedves segítőm. Irodai munka, számadások: egyedüli végeztem mindent. Negyven évesen jutottam először Trabant autóhoz egy nyugaton élő rendtársam segítségével. Isten áldásával ment.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése