Húsvét 3 hete kedd
ApCsel 7, 51-8, 1a; Jn 6, 30-35
„Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülüek!”
István diakónust ellenfelei megpróbálták vitával legyőzni. Mivel azonban ő mindenre okos választ adott, följelentették a Krisztus-tagadó zsidó főtanács előtt. Az előző elmélkedésben már foglalkoztunk ezzel a rosszindulatú kezdeményezéssel, hogy egyöntetű elhatározással oda is cipelték Istvánt. A főtanács előtt állva bátran beszélni kezdett. Mégsem ez lepte meg a tanács tagjait, hanem arra figyeltek fel, hogy ennek a fiatalembernek az arca olyan, mint egy angyalé. Isten fénye sugárzott róla.Figyelmesen hallgatták történelmi előadását. Talán még meg is tapsolták volna szívük szerint, olyan jártasságról tett tanúbizonyságot az ószövetségi szent történelem ismerete terén, hogy meg is érdemelte volna az elismerést. Amikor azonban befejezte ősei történetét, hirtelen hangot váltott. Neki, a fogolynak, a főtanács tekintélyes idős tagjaihoz képest gyerekembernek,kérlelhetetlen számon kérő bíróként metszett a hangja „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülüek! Ti mindenkor ellenálltatok a Szentléleknek; amint atyáitok, úgy ti is. Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálatával kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok!” (51-53) Amit mondott, színigazság volt, hiszen maga Jézus is vádolta ezekkel a vezető zsidókat. (vö. Mt 23, 37-39) a főtanács azonban nagyon felháborodott eme igazmondáson, mert a lelkiismeretük is vádolta őket, nemcsak István.„Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene” (ApCsel 7, 54) Megjelenhetett lelki szemük előtt „annak az Igaznak” arca, aki ugyanott állt évekkel korábban, mint mostani tanúságtevője. Az igazságot ugyanis nehéz lenyelni, nem marad más, mint a dühödt fogcsikorgatás és tehetetlen vicsorítás. István nem is számíthatott másra. De a tanácsnak még egy iszonyú élménnyel szembe kellett néznie: István „Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől”. (55-56) Ha István arcán a beszéde elején angyali fényt láttak ragyogni, most milyen tündöklést bámulhattak meg a tanácstagok ezen a mennyei látomástól elváltozott ifjú ábrázaton? Hiszen a mennyei angyalok is vágyva-vágynak rápillantani (1Pét 1, 12) István, pedig most látja először Jézust. Most, amikor egész lényével tanúsítja az Urat elítélő közösség elszánt csapata előtt állva, Jézushoz hasonlóan halálos ítéletre várva: Jézus nemcsak feltámadt, de valóban Atyja trónján ül és uralkodik. Ezt a fenséges élményt nem tűrik el Jézus egykori és Jézus ifjú tanúságtevőjének leendő gyilkosai. „Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk, pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörgött: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7, 57-59) Ezt a szörnyű szenvedést nyilván megkönnyítette a tudat, hogy lelke hamarosan Ura imént látott trónja elé érkezik. Halála Jézuséhoz hasonlóan a teljes megbocsátás érdemével zárult: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” (60) Hős és szent ő: Jézus Krisztus első vértanúja. Korunk iszonyatosan torz alakjai között nekünk is így kellene élnünk és meghalnunk!
ApCsel 7, 51-8, 1a; Jn 6, 30-35
„Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülüek!”
István diakónust ellenfelei megpróbálták vitával legyőzni. Mivel azonban ő mindenre okos választ adott, följelentették a Krisztus-tagadó zsidó főtanács előtt. Az előző elmélkedésben már foglalkoztunk ezzel a rosszindulatú kezdeményezéssel, hogy egyöntetű elhatározással oda is cipelték Istvánt. A főtanács előtt állva bátran beszélni kezdett. Mégsem ez lepte meg a tanács tagjait, hanem arra figyeltek fel, hogy ennek a fiatalembernek az arca olyan, mint egy angyalé. Isten fénye sugárzott róla.Figyelmesen hallgatták történelmi előadását. Talán még meg is tapsolták volna szívük szerint, olyan jártasságról tett tanúbizonyságot az ószövetségi szent történelem ismerete terén, hogy meg is érdemelte volna az elismerést. Amikor azonban befejezte ősei történetét, hirtelen hangot váltott. Neki, a fogolynak, a főtanács tekintélyes idős tagjaihoz képest gyerekembernek,kérlelhetetlen számon kérő bíróként metszett a hangja „Ti keménynyakúak, körülmetéletlen szívűek és fülüek! Ti mindenkor ellenálltatok a Szentléleknek; amint atyáitok, úgy ti is. Igen, megölték őket, akik annak az Igaznak eljöveteléről jövendöltek, akinek ti most árulói és gyilkosai lettetek, ti, akik angyalok szolgálatával kaptátok a törvényt, de meg nem tartottátok!” (51-53) Amit mondott, színigazság volt, hiszen maga Jézus is vádolta ezekkel a vezető zsidókat. (vö. Mt 23, 37-39) a főtanács azonban nagyon felháborodott eme igazmondáson, mert a lelkiismeretük is vádolta őket, nemcsak István.„Amikor ezeket hallották, megdühödtek szívükben, és fogukat csikorgatták ellene” (ApCsel 7, 54) Megjelenhetett lelki szemük előtt „annak az Igaznak” arca, aki ugyanott állt évekkel korábban, mint mostani tanúságtevője. Az igazságot ugyanis nehéz lenyelni, nem marad más, mint a dühödt fogcsikorgatás és tehetetlen vicsorítás. István nem is számíthatott másra. De a tanácsnak még egy iszonyú élménnyel szembe kellett néznie: István „Szentlélekkel telve föltekintett az égre, látta Isten dicsőségét, és Jézust Isten jobbja felől állni. Megszólalt: Íme, nyitva látom az egeket, és az Emberfiát állni Isten jobbja felől”. (55-56) Ha István arcán a beszéde elején angyali fényt láttak ragyogni, most milyen tündöklést bámulhattak meg a tanácstagok ezen a mennyei látomástól elváltozott ifjú ábrázaton? Hiszen a mennyei angyalok is vágyva-vágynak rápillantani (1Pét 1, 12) István, pedig most látja először Jézust. Most, amikor egész lényével tanúsítja az Urat elítélő közösség elszánt csapata előtt állva, Jézushoz hasonlóan halálos ítéletre várva: Jézus nemcsak feltámadt, de valóban Atyja trónján ül és uralkodik. Ezt a fenséges élményt nem tűrik el Jézus egykori és Jézus ifjú tanúságtevőjének leendő gyilkosai. „Erre ők fennhangon kiáltva befogták fülüket, és egy akarattal rárohantak. Azután kihurcolták őt a városon kívülre, és megkövezték. A tanúk, pedig letették ruháikat egy ifjú lábához, akit Saulnak hívtak. Megkövezték Istvánt, aki így könyörgött: Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (ApCsel 7, 57-59) Ezt a szörnyű szenvedést nyilván megkönnyítette a tudat, hogy lelke hamarosan Ura imént látott trónja elé érkezik. Halála Jézuséhoz hasonlóan a teljes megbocsátás érdemével zárult: „Uram, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül!” (60) Hős és szent ő: Jézus Krisztus első vértanúja. Korunk iszonyatosan torz alakjai között nekünk is így kellene élnünk és meghalnunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése