SZENT DÁNIEL ÉS TÁRSAI
vértanúk
(1227)
A Ferenc-rend elso vértanúi (Berárd és társai) után
hét évre Illés testvérnek, a rend fonökének engedélyével újabb hét ferences
indult el Marokkóba, hogy ott a mohamedánoknak hirdesse Krisztus tanítását és
vállalja a vértanúságot. A misszió vezetoje Dániel atya, a többiek (Angelus,
Samuel, Donnulus, Leo, Nicolaus, Hugoninus) többnyire laikus testvérek voltak. A
spanyol kikötovárosból, Tarragonából indultak hajón s eljutottak az afrikai
kikötovárosba, Ceutá*-ba. Itt néhány napig európai katolikus kereskedok
(genovaiak, pizaiak, Marseilles-iek) között hirdették az igét, majd
megtanácskozták; hogy vasárnap a mohamedánoknak is prédikálnak. Elozo nap,
szombaton elvégezték szentgyónásukat, megmosták egymás lábait (ez a
nagycsütörtöki lábmosás szertartása), megáldoztak és imádkozva s egymást
buzdítva készültek a másnapra. Vasárnap kora reggel titokban bementek a városba,
s egyik térrol a másikra szaladva hirdették: Csak Jézus nevében van az
üdvösség. A szaracénok rájuk támadtak, ütötték-verték oket, s gyalázó szavakkal
illették. Elfogták s megkötözve az emírhez vezették oket. Az tolmács
segítségével kihallgatta s eloször eszelosöknek tartotta s udvartartásával
együtt kigúnyolta oket. Majd börtönbe záratta s nyolc napon át válogatott
kínzásokkal törekedett hittagadásra bírni oket.
A börtönbol levelet juttattak ki a város
keresztényeihez (ismerosökhöz), melyben többek közt ez állt: „Habár sokat
szenvedünk, mégis sok vigasztalásban van részünk, s reméljük, Isten elfogadja
életünk áldozatát. Egyedül neki legyen tisztelet és dicsoség mindörökké.” 8 nap
múlva az emír elé vezették oket. Az kérdezte, megbánták-e, hogy Mohamed ellen
és az o törvénye ellen beszéltek. Ok egyöntetuen válaszolták: semmit sem vonnak
vissza, és hogy másképp nem üdvözülhetnek, csak ha hisznek Jézusban és
megkeresztelkednek. A mohamedánok tanácskoztak, aztán egyenként ígéretekkel
hitük elhagyására akarták rávenni oket. Ok inkább készek voltak a halált
vállalni, mint hitüket elhagyni. Mire lefejezésre ítélték oket. A hat nagy
örömmel futott Dánielhez, kezét és ruháját csókolták s kérték, áldja meg oket.
„Add rám, atyám, áldásodat, s adj engedélyt, hogy testemet halálra adjam
Krisztusért!” Dániel könnyek közt adta rájuk áldását. Akkor ruhájuktól
megfosztották, kezüket hátrakötözték s a kivégzés helyére hurcolták, majd
lefejezték oket 1227. okt. 10- én. Földi maradványaikat késobb a keresztények
Spanyolországba vitték, ahol sírjuknál csodák történtek. X. Leó pápa 1520 körül
avatta szentté oket. Amit Szent Berárd és társai vértanúságánál (jan. 16.)
megjegyeztünk, itt is áll: ellen lehet vetni, hogy nem cselekedtek emberi
okosság szerint s hogy provokálták a vértanúságot. Mindezt azonban
ellensúlyozza jószándékuk és oszinte szeretetük Krisztusért, hogy érte kínzást
s vértanúságot vállaljanak.
Imádság:
Mindenható, örök Isten, te megadtad Szent Dánielnek és társainak a
kegyelmet, hogy Krisztusért szenvedhettek; siess esendo természetünk
segítségére, hogy mint a vértanúk, akik nem vonakodtak érted meghalni, mi is
készek legyünk hitünkben huen kitartani. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése