Évközi 32. hét péntek

Évközi 32. hét péntek
Bölcs 13,1-9; Lk 17,26-37
„ennek Urát ugyan miért nem tudták előbb megtalálni?”

 
Óriási gond a bölcs ember értelme számára, hogy a gondolkodni tudó ember miért tud meglenni komoly isten ismeret nélkül? A bölcs ugyanis kikutatja az egész világot. Mindenek az okát is keresi, nem marad meg a felszínes ismereteknél. A fészken ülő madár nem töpreng azon, hogy mit történt vele, miért csicseregte be a maga kis életkörébe azt a másik hasonló tollú, alakú, kicsit mégis másik madarat. Aztán a kedves közös csicsergések után nekiálltak fészket rakni. Dolgoztak rendületlenül. Nem hajtotta őket senki. De amint a fészek elkészült, neki bele kellett ülnie, mert a testéből kikívánkozott néhány fehér tojás. Rájuk kellett telepednie, majd kis időre felváltotta a párja. Aztán egy idő múlva megmozdultak a tojások, és kikelt belőlük egy fészekalja csipogó, enni kérő, szorgalmasan tátogató kismadár. Valami azt parancsolta nekik, a madár-szülőknek, hogy hajrá! Hozzatok neki a nyüzsgő kukacok, legyek világából eledelt. Mindezen nem töprengtek, csak követték a természetükbe oltott törvények utasításait. Az emberek gondolkodni tudnak. A párkeresés is ésszerű folyamat. Nem néhány hétre raknak átmeneti fészket, hanem állandó lakást készítenek. Közben dolgoznak tudatosan a családért, a közösségért. Gondolkodnak: Miért élünk? Figyelik a természetet: gyönyörködnek a hegyeket látva. Elbájolja őket a füvek, fák sokasága. Ezek mind egy helyben állnak. De ott vannak a szárnyasok: vidáman röpködnek a levegőben. A hal félék úszkálnak, a vizekben- Lábatlanok csúsznak-másznak a földön. Az erősebb, nagyobb testű állatokat be fogja az ember a munkájához segíteni. Úgy találja a gondolkodó ész, hogy ez a tarka, kavargó, gyönyörű világ csodálatos rendben él. Aztán időnként kiszárad a föld, fonnyadni kezdenek a növények. Szomjasak. De jönnek a felhők, esni kezd az eső, felüdül minden. Ha didereg kissé a hajnali hűvösben a természet, felkel a nap, felmelegszik a talaj, vidáman élvezi minden élő a jótékony napsugarat. A növények mindezt látják, természetesnek tartják. Az emberi és azonban gondolkodik: mindez csak úgy magától lett? Ugyanabból a földből a sok virág miét nem egyforma? Miért van annyi féle állat? Aztán elgondolkodik: a házamat céllal építettem: eső, szél, hó elöl, el tudok bújni. Széppé teszem, akkor szép benne minden. A növényeket én úgy vetem, hogy az teremjen, amit én meg tudok enni. Gondozom is őket. Amire eszem találékonysága és erőm futja, azt meg tudom csinálni. A világban is kell, legyen ész, erő, hatalom. A bárgyú ember azt mondja: Ezek az erők istenek. A szél, a nap, a sötét, a föld: ezek felettünk álló erők. Ezek parancsolnak nekünk is és minden létezőnek. Ezek az emberek gondolkodnak, de nem okosan. Mert okot keresnek. Csak nem elég okosan. „Amikor ugyanis alkotásaival foglalkoznak, s azokat vizsgálják, megejti őket azok látása, mert annyira szép, amit látni lehet! Ezeknek azonban még sincs mentségük, mert ha tudásban annyira vitték, hogy át tudták kutatni az egész világot, ennek urát ugyan mért nem tudták előbb megtalálni?” (7-9) A katolikus dogmatika ezzel a tétellel kezdődik: Isten léte azokból, amik vannak és létrehozattak, az emberi ész természetes világánál biztosan felismerhető. Aki ezt mégis elmulasztja, súlyosan vétkezik. És ezt a világ millió ténye kiabálja. Ne legyen értetlen senki sem.