Lázár,
zsidóul 'segít az Isten', Mária és Márta testvére, Jézus feltámasztott barátja
(János 11, 1 – 44). Legendája sokban egyezik Magdolnáéval, amelyet az
Érdy-kódexből ismerünk.
A Debreceni-kódex*
rövidre fogva életét külön is elmondja: soha az utána nem nevete, hegy
feltámada. Mindönképpen az szent apostoloknak és Uronknak életök szerént jár
vala. Nagy kemény életöt viselvén, karácsony napjának előtte nyolcadnapon
kimúlék Úrban ez velágból.
A dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszéd
(Lukács 16, 19 – 31) koldusa nem azonos vele. A későbbi hagyományban azonban a
két alak eggyéolvad.
Lázár bethániai sírja a szentföldi zarándokok előtt
máig nagy tiszteletben áll. Lázár a középkorban egyébként a sírásók,
bélpoklosok védőszentje. Hajdanában könyörögni szoktak hozzá istenítéletek
alkalmával, továbbá jó időjárásért is.
A Szent Lázár lovagjai (fratres S. Lazari de
Jerusalem) a Szentföld bélpoklosainak ápolására kötelezték magukat (1142).* Alázatból eleinte bélpoklost
választottak nagymesterüknek.
Európában gyökeret verve, hazánkban is megtelepedtek,
de keveset tudunk róluk. Jelentőségüket az újkorban elvesztették. Emlékezetüket
a járványkórházak lazarethum, lazarett neve máig őrzi.
Első magyarországi házuk Esztergomban volt
(1181).* Ispotályukról tudunk még Csurgón,
Kolozsvárott, Füzitő, Szente, Szemenye, Borsa
helységekben. Az insula Lazari premontrei apátság (1262), amelyet a
baranyai Körös vize fogott közre, előbb nyilván a lovagoké volt.*
Budai kolostorukat 1355-ben említik először, a mai Bugát Pál utcában
állott.* Egy régi metszet (1541) Mönchgarten,
barátok kertje néven tünteti föl.
Lázár hajdani magyar hírét a Szent Lázár szegényei
is őrzik. A Képes Krónika elmondja, hogy őseink Taksony idejében három seregre
oszolva Franciaországot dúlták. Visszatérőben egyik részüket a szász fejedelem
megölte, hetet azonban elrettentésül életben hagyott, és levágott füllel
eresztett haza Pannóniába. Itthon a nép szégyenükért ítéletet mondott rájuk:
mindenüket, még feleségüket és gyermekeiket is elvesztették. Arra
kényszerítenék őket, hogy életüket gyalog, mezítláb járva, koldusként
tengessék: lázár volt a nevük (Lazaci sunt vocati).
A hagyományt a Pozsonyi Krónika már kerekebben adja
elő: „Ezt a hetet aztán a botrány miatt hét magyar néven emlegették... A
hét elítélt magáról éneket szerezvén, a világi dicsőségért és hírök, nevök
terjedéséért a nép közt énekelteté, kik Szent Lázár szegényeinek hívatnak mind
e mai napiglan. Így nevezték őket pedig azért, mert Szent István király, aki minden
szabadosan csavargókat megfenyít vala, amint ezek nemzetségeit házról-házra,
sátorról-sátorra járva látta énekelni, magyarázatot kívánna felekezetök és
trufáik felől; kik is mindent elbeszélének, a mi apáinkkal a község által
történt vala. Szent István meggondolván, hogy fő és elöljáró nélkül senki jó
nem lehet, azért megparancsolá nekik, hogy a Szent Lázár-rend esztergomi
kereszteseinek hatósága alá tartoznak magokat vetni, s ezért hívják őket Szent
Lázár szegényeinek.”
Természetes, hogy e hét gyászmagyar pogány
hagyományvilága, csak később, keresztény hatásra színeződött, bővült a bibliai
Lázár, továbbá a Szent Lázár-rend képzetkörével. István király emlegetése
csupán magasztos anakronizmus. Beöthy Zsolt, illetőleg Sebestyén Gyula helyesen
utal arra, hogy a mi pogány lázárjaink társadalmi helyzete azonos volt a
XII–XIII. századbeli bélpoklosokéval. A rettenetes ragadós betegség (morbus
Sancti Lazari) hazánkban is pusztított. Áldozatainak fülét, orrát, minden
testrészét megtámadta, lemarta. A társadalom úgy védekezett, ahogy tudott:
kiközösítette őket. Amíg nem alapítottak számukra külön telepeket, éppúgy
barangoltak, mint a mondai hét magyar. Kereplővel, kolomppal figyelmeztették a
járókelőket, hogy térjenek ki előlük.*
Ahol a betegség felütötte a fejét, fekete zászlót tűztek ki.
Lázárnak kápolnája állott Rajkon (1400).* Győr várában szintén volt a szentnek
kápolnája és plébániája (1401).*
Ispotállyal is összefügghetett. Talán még Szent Lázár lovagjai alapították, bár
ennek győri nyoma nincs. Később, nyilván a kápolna pusztulása után, a
székesegyházban Lázár-oltármesterség bukkan föl (1569).
Pelbárt említi egyik beszédében egy budai szőlőről,
melynek gazdája egész termését a szegényeknek osztotta el, hogy szüretkor
termettebb volt, mintha még semmit sem szedtek volna róla. Ettől kezdve „Szent
Lázár szőleje” lett a neve.*
Lázárnak középkori szakrális művészetünkben nem sok
emléke maradt. Így Jézus feltámasztja Déva (református templom)
freskóján,* Dénesfalva(Danišovce)
Magdolna-oltárán (1520).* Ott
látjuk még Kassa (1450, múzeum), Segesd (Saeş 1520) szárnyasoltárain.
Ezeknél sokkal jelentősebb a bihari Sitér (Siştire) református
templomának a múlt század derekán föltárt és talán még a XIV. századból
származó freskóciklusa: Lázár és a lakomázó gazdag, Lázár lelke Ábrahám
kebelén, a gazdag családja a pokolban.*
A győri karmelita templom kriptabejárata fölött a
Lázárt feltámasztó Mester barokk képe.
Lázár a középkorban kedvelt keresztnév, hiszen Jézus
barátja, egyúttal a betegek pártfogója volt. Népszerűségét az is mutatja, hogy
máig igen elterjedt családnév. Keresztnévül már csak a Székelyföldön és a
moldvai csángóknál választják.
Aki elszegényedik, az Faludi Ferenc tanúsága szerint Lázár
lakodalmára szorul.*
Kondorfa vasi faluban testi nyomorékoknak,
rokkantaknak, mankóval, bottal járóknak máig lázár a nevük. Nem tudok én
sietni, lázár vagyok.*
A nap későbbi, már önállósult képzetköréhez
hozzátartozik még, hogy a Lázár-történet részben bizonyos középkori
Jedermann-szerű előzmények, részben a haláltáncénekek ihletésével a
reneszánsz korban moralitás formájában bukkan föl. Leopold Kretzenbacher
vizsgálatai* szerint először Zürich
városában jelenik meg nyomtatásban (Die reiche Prasser und der arme Lazar
1540). Hamarosan meghódítja azonban az egész közép-európai játékszínt. Először
deákul kerül előadásra, de megszólal nemzeti nyelven, sőt hamarosan kijut a
parasztság közé is, hiszen a mondanivaló tanulságai annyira egyeztek a nép
álmaival.
Hazánk is beletartozott a barokk dráma közép-európai
szellemi közösségébe. Az 1646-ban megjelent Comico-tragoedia, constans
scenis quatuor második darabja De divite purpurato et paupero
Lazaro, azaz a fényes gazdagról és a szegény Lázárról szól.* Későbbi kiadásai is voltak, ami a
játék páratlan népszerűsége mellett tanúskodik. Jámbor olvasmányként a ponyván
is megjelent.
Egykori hazai német változatáról Pukánszky Béla
értesít bennünket: Von dem Reichen Mann und Lazaro. A soproni Daniel
Klesch írta 1650 táján. Bemutatták Nagyszebenben (1694), Brassóban (1703) is.*
A dúsgazdag és a szegény Lázár dramatizált történetét
Kájoni János is fölvette kéziratos versgyűjteményébe. Talán az volt vele a
szándéka, hogy ki is adja. Egyelőre még nem tudunk biztos feleletet adni arra,
hogy Kájoni és a XVIII. századbeli csíksomlyai misztériumjátszás között van-e
összefüggés. A magunk részéről azonban szinte biztosra vesszük, hogy a dúsgazdagolás,
tehát az elnépiesedett Lázár-dráma Kájoni, illetőleg a székely ferencesség
közvetítésével jutott el a csíki székely nép hagyományvilágába. Minthogy
azonban farsang végén, húshagyó kedden játsszák, ott emlékezünk meg róla.
A játék még régi hazánk nyugati peremvidékén, a
burgenlandi Olaszfalu (Wallern) németajkú községben a múlt század végén szintén
bemutatásra került.* Itt
nyilvánvalóan az osztrák hagyományok átterjedésével van dolgunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése