Interjú Vajk Márkkal, a Győri Egyházmegye újmisés papjával
Június 17-én a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban tartott szentmise keretében Pápai Lajos püspök, apostoli kormányzó pappá szentelte Vlaj Márk és Váradi Kristóf diakónusokat. Ez alkalomból a Győri Egyházmegye lapja, a Hitvallás készített interjút Vajk Márkkal.
„Hálát
adok annak, aki erőt adott nekem, Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak,
hogy megbízhatónak ítélt, és erre a szolgálatra rendelt engem.” (1Tim 1,12)
hogy megbízhatónak ítélt, és erre a szolgálatra rendelt engem.” (1Tim 1,12)
–
Pár szóval mutatkozzon be, kérem!
–
Pécsett születtem 1990. július 21-én. Gyermekkoromat Kozármislenyben töltöttem,
itt kezdtem el ministrálni is a ferences nővérek templomában. Az érettségit
követően a kapucinus szerzetesközösségben töltöttem el két évet, majd a Győri
Egyházmegye papnövendéke lettem.
–
Milyen hatások játszottak szerepet hivatásának alakulásában?
–
Hivatásom kialakulását elsősorban a családom és azok a papok, illetve
szerzetesek segítették, akikkel gyermekkorom óta találkoztam. Ők
közvetlenségükkel tanúbizonyságát adták annak, hogy jó dolog így élni, megéri
egy egész életet teljesen Istennek szentelni. Hivatásomra a ferences-kapucinus
lelkiség, Szent Ferenc személye és az általa képviselt eszmény is – ha szabad
így mondani – rányomta a bélyegét. Nagyon hálás vagyok azoknak, akik
megismertettek ezzel a lelkiséggel, ezzel az életformával, mert mind a mai
napig meghatározó számomra.
–
Hogyan tekint vissza a szemináriumi évekre? Melyek voltak a kedvenc tantárgyai?
– A
szemináriumi tanulmányok során abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy
általában mindig azok a tantárgyak érdekeltek, illetve tudtak megfogni, amiket
az adott szemeszterben tanultunk. Utólag visszagondolva talán a fundamentális
teológia és a dogmatika bizonyos része állt a szívemhez legközelebb, de az
egyháztörténelmet is nagyon szerettem.
–
Mit kérdezne meg Jézustól egy személyes beszélgetés keretében?
– Nem
tudom, hogy mit is kérdezhetnék. Azt hiszem, hogy a Jézussal való találkozás
olyan bensőséges, teljes és egyedülálló lenne, hogy talán nem is lenne szükség
kérdésekre. Ezt a helyzetet leginkább úgy tudom elképzelni, ahogy József Attila
írja Istenem című versében: „Ha nevetnél, én is örülnék, vacsora után
melléd ülnék, pipámat egy kicsit elkérnéd, s én hosszan, mindent elmesélnék.”
–
Mondjon valamit, kérem, a személyes kedvteléseiről! Szabadidejében mivel
kapcsolódik ki?
– A
szabadidőmben szeretek zenét hallgatni, olvasni, de a filmeket is nagyon
szeretem. Kedvenc íróim közül, ha ki kéne emelni néhányat, akkor talán Italo
Calvinot, Ernest Hemingwayt és Thomas Mannt mondanám. Ők, noha nagyon
különböznek egymástól, de a stílusuk engem megérint.
–
E bemutató írás mottójául újmisés jelmondatát adtuk. Kérem, ossza meg velünk,
hogy miért erre a szentírási részre esett a választása!
–
Sokat gondolkodtam azon, hogy papszentelésemre melyik gondolatot válasszam
jelmondatként a hozzám közelálló szentírási sorok közül. Végül úgy találtam,
hogy Szent Pál Timóteusnak írt szavai hűen fejezik ki azt a hálát, amit én is
érzek a hivatás ajándéka miatt. A szentelés küszöbén megköszöntem az Úrnak,
hogy erőt, bátorságot és kitartást adott nekem a hivatás elfogadásához, s hogy
megbízhatónak ítélt – úgy is mondhatnám, hogy érdemesnek tartott erre a
szolgálatra.
„Erre
a szolgálatra rendelt engem” –
ezekben a szavakban visszacseng Jézus kijelentése, amit apostolainak mondott: „Nem
ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket. Arra rendeltelek
benneteket, hogy elmenjetek, gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök
megmaradjon.” Nem személyes érdemnek tartom a hivatást vagy az abban való
hűséget, épp ellenkezőleg: a Jóisten kegyelme, a tőle kapott erő az alapja. Ez
a gondolat mélységesen megnyugtató, hiszen végső soron azt jelenti, hogy annak
a kezébe tehetem le életemet, aki „nem bánja meg adományait és hívását”.
Ugyanakkor
azt érzem, hogy ez a szentírási szakasz egyfajta magasztalás is. Pál a
Timóteusnak írt levél első fejezetének verseiben azért dicsőíti Istent, mert
megmentette, kegyelmével elé sietett, egyszersmind irgalmasságot cselekedett
vele. Egyikünkkel sincs ez másként, mert – újra csak Szent Pált idézve – „Isten
minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön.”
Azt
hiszem, hogy a papi életnek mindig egyfajta hálaadással kell együtt járnia: tudom,
ki vagyok és milyen vagyok, de tudom azt is, hogy ki az, aki megmentett engem
önmagamtól, hogy szolgálatára rendeljen. Ez azt is jelenti, hogy sosem kell
majd egyedül dolgoznom, tevékenykednem, mert velem lesz az, aki erőt ad:
Krisztus Jézus.
Kérem a kedves testvéreket, hogy imádkozzanak értem és azért, hogy
hűséges maradhassak ahhoz, aki meghívott papjai sorába!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése