Az Irgalmasság Szent Éve 265.

Úgy bizony! A belülről fakadó tisztaság teszi tisztává minden tettemet! Nem pedig azok a liturgikus és tanult – így mesterséges – szokások. Pál sem ezekre gondol, ebben bizonyos vagyok! Amikor Pál azt mondja, hogy „legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár élőszó, akár levelünk útján tanultatok”, biztos, hogy nem a zsidóság hagyományaira gondol, melyek már torzult, rosszul beidegződött, farizeusi lelkülettel rárakódott hagyományai a népnek. Hiszen mondja is, hogy arra gondol, amit tőlük, Krisztus követőktől hallhattak, és ismerhettek meg. Mert Jézus nem új parancsot hozott el a világba, de új stílust, új módszert, új tartalmat mindennek, ahhoz, ami fontos volt a törvényből.

Azt hiszem, hogy ezek azok a dolgok, melyeknek időről időre, a történelem során kell, hogy újra értelmezést nyerjenek. Nem mindegy az, hogy mihez ragaszkodunk, és mi az, amit el kell engednünk. Mi magunk sem vagyunk állandósultak, még az anyagi mivoltunkban sem, hát akkor, miért ne lehetnénk szabadak – ez az állandóan, hét évente teljesen kicserélődő sejtállomány – a Léleknek, mely szellemében mindig a megújulás, az újra teremtés, a teljességre törekvés záloga? De mégis, örök, és állandó a Szeretet; mely állandóság, a késztetés arra, hogy megújítsa azt, ami kiüresedett, újjá teremteni képes lehessen az életet. És, mert újjá teremteni képes, a megújulás hordozza a szentséget, a tisztaságot, mely érték, egyben az értékállóság biztosítéka! Méltóság, a Teljesség maga!

Mert lássuk, hogy mindig van új tavasz, új születés, új szerelem. Melyből forrásozik, az, ami tisztaság, szüzesség, az újabb lehetőség arra, hogy ami a télben el kellett, hogy haljon, az a tavaszban megújulhasson. Újra kezdés lehetősége, a remény, a hit megerősödése, a szeretetre való lehetőség.

Tegnap már elmélkedtem arról, hogy mennyire tévedése az embernek az, ha külső tekintélyre bízza azt az ént, akit még önmagam sem ismerek, és aki még önmaga sincs szinkronban Istennel. Lám, Jézus azt mondja: „Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!” Vagyis, a lelki embernek belülről kell építkeznie, hogy Isten templomává legyen, lehessen. Erre pedig, még a XXI. század emberének sincs más módja, eszköze, mint az, ami a tesszaloniki híveknek volt: amit az apostoloktól, és Páltól ránk maradt, „élőszó”, és „levelük útján” tudhatunk!

Sőt, azt ki merem jelenteni, és óvatosságot követel tőlünk, maga az Isten szeretete mondatja ezt velem, hogy ahogy távolodunk a történelemben Krisztus eljövetelétől, és egyúttal közelítünk második eljöveteléhez, annál inkább kell vissza-vissza térni ahhoz, ami írva van!

Kedves játék az, amikor sorba állunk, elölről kezdve fülbe súgunk egymásnak valamit, majd meghallgatjuk az utolsót, hogy mit hallott meg abból, amit az első mondott. Egészen mást, az eredetitől idegen dolog lesz az, amit az utolsó közölni fog velünk. Miért lenne ez másképpen Krisztus tanítása esetében? A személyes, a Lélekben személyes Istenkapcsolatot nem pótolhatja semmi! Én vagyok, aki vagyok, engem szült a világba az Isten, az Ő lelkével személyessé, számára személyessé, és nem a másik ember személyességévé! Mi mindannyian felszenteltek vagyunk, akik a keresztségben újjá lettünk teremtve! Hiszem ezt, élem ezt? Vagy másnak az életét próbálom élni, mert nincs elég hitem abban, hogy Isten a maga személyességéből teremtette meg az én személyemet? Na persze, ez akkor válik Isten személyiségű személlyé, ha Istenben vagyok, és istenismeretemet nem váltom fel valamilyen torzóra, amit magam formálok, a magam képére – torz, ismeretlen, mert nem fáradozom azon, hogy Istenben fel- és megismerjem magam - elhagyva Istennel közösségemet. Nincs más szabály, Isten a szabály!

Tudomásul véve azt, hogy hiába mondják, hogy forró az a kályha, de megfogom, és megégetem magam, mert tudomást kell szereznem, a magam tapasztalására van szükség ahhoz, hogy értsem mi az, hogy forró, hogy éget! És az életünk szüntelen tanulás, míg meg nem értem, mi az a mozgástér, ami engem a teljességre vezethet el. Ha nem megyek végig a magam belső útján, soha nem fogok eljutni a magam teljességére. Ezt helyettem senki sem járhatja be, ezt a belső utat! Ez a felnőtt lét: hogy vállalom tetteim következményét. Azt, hogy megégetem magam, azt, hogy elesem, azt, hogy összetöröm magam, azt, hogy elválok, azt, hogy újra kezdem, újra próbálom, … Isten az, aki fel fog emelni, és át fog segíteni a végső akadályomon, és meg fogja kérdezni, hogy nos, mit tanultál meg, mire jöttél rá, mit értettél meg a szerzett sebeidből, sérüléseidből? Megértetted, hogy én vagyok a Te Istened? Hogy rám kell bízni magad, mert nincs más!

„Lássátok be, hogy én vagyok egyedül s nincs más Isten rajtam kívül: én ölök és én éltetek, sebesítek és gyógyítok s nincs, aki kezemből kiszabadíthasson!” [MTörv 32,39] Mert Isten az, aki mindent a javamra képes fordítani! Még a bűnömet is, ha Rá bízom magam! Így szólít az Úr: „Én vagyok az Úr, a te Istened, aki tanítalak téged, hogy hasznodra váljék, aki vezetlek az úton, amelyen járnod kell.” [Iz 48,17]

Csak értenem kell szavadat Istenem, aki szólítasz, és szólsz hozzám, mert Te, engem, magadénak ismersz! Legyen rajtam szavad, és tanításod a kegyelem kiáradása, melyet felfoghatok, és mely élettel ajándékoz meg engem! Ámen