A Pápai Ház szónokának
harmadik nagyböjti prédikációja: Az alázatos ember igazságban él
Március 9-én tartotta harmadik nagyböjti
prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus „Ne legyetek magatokkal eltelve”
címmel. A keresztény alázat értelmezéséről szóló elmélkedésén a Római Kúria
tagjaival együtt részt vett Ferenc pápa is az Apostoli Palota Redemptoris
Mater-kápolnájában.
Elmúlt alkalommal a szónok a jézusi szeretet
lényegi jegyeit mutatta be, többek között a Rómaiakhoz írt levél 12. fejezete
alapján, most pedig annak két keretversét elemezte: „Senki ne becsülje magát a
kelleténél többre, hanem józanul gondolkodjatok! Ne legyetek fennhéjázók, hanem
alkalmazkodjatok az egyszerű emberekhez. Ne legyetek magatokkal eltelve!” (Róm
12,3.16).
Pál apostol a szeretet mellett az alázatban a
keresztény ember második legfontosabb alapértékét jelölte meg. Ebben az
erényben minden mást felülmúlóan kell törekedni arra, hogy valóban Krisztus
lelkülete töltsön el bennünket, ahogy az apostol tanítja: „Ugyanazt a
lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten
mivoltában az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez
föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött,
és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.
Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig”.
(Fil 2,5–8). A Máté evangéliumban pedig Jézus így tanít: „Tanuljatok tőlem,
mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29). Sokféle módon lehet beszélni
az alázatról, de valójában a szó teljes értelmében csak Jézus alázata alázat és
így az az alázatos, aki arra törekszik, hogy a szíve Jézus szíve szerint való
legyen.
Az alázat bibliai értelmezése többnyire az
„alászállni és felemelkedni” fogalompárral történik, mellyel Pál apostol a
szellemi önhittséget és az akarati törtetést is leleplezi. Az apostol az alázat
erényének értelmezésekor megjelöli annak az alapját: Isten elveti a gőgösöket,
de kegyelmet ad az alázatosaknak. Nem magyarázza meg a miértjét, csak a tényt
közli: fölemeli az alázatosakat és letaszítja a gőgöseket. Pál apostol az
igazság segédfogalmával hangsúlyozza, hogy Isten azért szereti az alázatost,
mert az igazságban él: az alázatos ember a valóban hiteles és igaz. A gőg és a
rátartiság ellenben hazugság.
A bibliai alázat értelmét a görög filozófiával
összevetve szembetűnő, hogy a hellének, bár nagyon is magasztalták az
erényeket, nem ismerték, pontosabban nem ismerték el az alázatot erénynek, mert
abban főként alacsonyságot, együgyűséget láttak. A görög eszmeiség nem ismerte
el az alázat és az igazság összekapcsolását. A teremtés eszméje szerint minden
jó, az emberé is, az Istentől ered. A bibliai eszme szerint minden rossz, ami
az emberben van, morális értelemben, az ember szabadságából ered, éppen ezért a
bibliai embert a benne rejlő jó és a rossz is az alázatra ösztönzi. Pál apostol
az alázat-igazság szópárt a józanság-bölcsesség kifejezéssel adja vissza. Arra
inti a hallgatóit, hogy ne túlozzák el saját maguk jelentőségét, hanem józanul,
mértékletesen, objektíven nézzék önmagukat: a józan önértelmezésre való
felhívás egyenértékű azzal, hogy a kicsi, alázatos dolgokra figyeljenek.
Az ember, amikor megalázkodik, valójában az
igazsághoz közeledik. Ha az Isten igazság, ahogy Jézus mondja önmagáról, akkor
az embert csak az igazságban tudja megtalálni: csak a kicsik és az alázatosak
képesek felismerni őt. Cantalamessa atya Avilai Nagy Szent Terézt idézte, aki
az alázat okait keresve, hirtelen megvilágosodásában így kiáltott fel: „Az Úr
azért szereti az alázatot, mert az a legfőbb igazság!”
Pál apostol kérdezi: „Ki mond különbnek
másoknál? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha
nem kaptad volna?” (1Kor 4,7). Az egyetlen dolog, amit az ember nem úgy kapott,
az a bűn. A helyes önismeret elfogadja, hogy önmagunkban mi semmi vagyunk,
ahogy Jézus is kijelenti: „Hisz nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Ez a
semmiségünk mindnyájunk nyomorúsága, ezért mondhatjuk a régi emberről, hogy
önmagában semmi. Aki pedig „valaminek” képzeli magát, az a gőg, amit önmagunkban
találhatunk meg. Ennek fölfedezése és elfogadása az alázat, amit a kegyelem
által tudunk megtenni és ennek erejében jutunk el egy benső békességre.
Mária az igazság-alázat felülmúlhatatlan
modellje, aki a Magnificat énekében így szól: „Tekintetre méltatta
szolgálóleánya alázatosságát”. De miben is áll Mária alázatossága? Hiszen
alázatos az, aki azt hiszi magáról, hogy nem alázatos, és nincs alázat abban,
aki magát alázatosnak tartja. Egyedül Jézus jelentheti ki önmagáról, hogy ő
alázatos szívű, mert ez az Isten-ember alázatának egyetlen és visszavonhatatlan
jellemvonása.
Mária alázatos, méghozzá emberileg a
legteljesebb módon, de ezt ő nem tudta. Alázatának illatát csak az Isten
érezte: Mária lelke teljesen tiszta minden bűnös vágyakozástól. Jóllehet Mária
elfogadja Isten legnagyobb művét, de önmagát egyáltalán nem emeli fel semmi más
fölé. Józansága és mértékletessége fölötte áll minden más szentének. Így kiált
fel Erzsébet előtt: „Tekintetre méltatta szolgája kicsinységét.” Mária elmerült
saját semmiségében és csak az Istent emelte fel: „Magasztalja lelkem az Urat!”
Az Urat magasztalja, és nem annak szolgálóleányát. Mária valóban az isteni
kegyelem mesterműve.
Beszéde záró részében a
kapucinus szónok azt elemezte, hogy az ember miként tud alázatossá lenni. Mi
képesek vagyunk saját magunk kritikáját, önmaguktól elfogadni, de amikor ezt
mások mondják rólunk, akkor nehézzé, sokszor elviselhetetlenné válik. Az igazi
alázat egy harc, mely életünk végéig tart. A gőg azonban ott marad bennünk, és
mint egy szörnyű vírus, képes a bennük levő jóból és rosszból egyaránt
táplálkozni. Isten azonban a segítségünkre siet, gyakran azzal a tövissel,
amelyről Pál is említést tesz, csakhogy az ember ne maradjon gőgös és megalázkodjon
Isten hatalmas nagysága előtt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése