Tagle bíboros: Ferenc pápa meglep minket, ahogy Isten is meglepi őt
Öt éve választották pápává Jorge Mario Bergogliót. Ebből az alkalomból közöljük a Luis Antonio Gokim Tagle bíborossal készült interjút, mely a Gerolamo Fazzini és Stefano Femminis szerzőpáros „Ferenc. Az első alkalmak pápája” című könyvének utószavaként jelent meg március 7-én.
Luis
Antonio Gokim Tagle bíboros 2011 óta Manila érseke. A nemzetközi Karitász és a
Federazione Biblica Cattolica (Katolikus Bibliatársulat) elnöke. Világhírű
teológus, tagja volt a Nemzetközi Teológiai Bizottságnak. Önéletrajzának címe,
melyet Gerolamo és Lorenzo Fazzini segítségével írt: Az
utolsóktól tanultam (Emi, 2016).
– Mit
jelent Ázsiának és az ázsiai katolikusoknak a modern kor első nem európai
pápájának megválasztása?
– Az
ázsiai katolikusok számára – és persze nem csak nekik – Ferenc pápa
megválasztása az Egyház katolikus voltának hangsúlyozását jelenti. A
világegyházat valóban a részegyházak közössége alkotja. Minden részegyház, az
egyetemes közösségben való részvételnek hála, egyben Krisztus valódi Egyháza
is. Ázsiában, ahol a kereszténységre évszázadokon át úgy tekintettek mint
európai vallásra, a nem európai származású Ferenc pápa annak a ténynek a
megerősítése, hogy a kereszténység bármilyen kultúrában gyökeret verhet, és
hogy Jézus minden népé és minden kultúráé.
– A világon
hárommilliárd 25 év alatti fiatal él, és a világ lakosságának 60 százaléka
ázsiai. Bizonyára nem véletlen, hogy 2014-ben Ferenc pápa személyében a
történelemben először vett részt római pápa ázsiai ifjúsági találkozón,
mégpedig Dél-Koreában. Mi lehet ennek az oka?
– Elődei
irányvonalát követve Ferenc pápa különös figyelmet fordít a fiatalok Egyházban
betöltött szerepére. Ismeri az álmaikat, nehéz küzdelmeiket; ezzel együtt
bátorítja őket, hogy az élet értelmét Jézusban találják meg, és hogy a nekik való
helyet foglalják el az Egyházon belül és a misszióban. Ez az üzenet „testté”
lett, amikor a pápa Dél-Koreába látogatott, nem világtalálkozóra, hanem egy
egyszerű ázsiai ifjúsági találkozóra.
Azon a
kontinensen, ahol a lakosság legnagyobb részét fiatalok alkotják, a
kereszténység pedig kisebbségben van, a pápa látogatása új lendületet adhat a
katolikus fiatalságnak, hogy élje és hirdesse az evangéliumot, akkor is, ha
kisebbségben vannak vagy üldözést szenvednek. A fiatalok kell hogy tudják
értékelni az ifjúság ajándékát: szenvedély és energia (semmi fáradtság),
idealizmus (és nem pesszimizmus), bekapcsolódás a feladatokba teljes
mellszélességgel (önmagukba zárkózás nélkül).
– Az Ön
meglátása szerint, lévén Manila érseke és a nemzetközi Karitász vezetője,
hogyan értékelik a „perifériákon” Ferenc pápa stílusát?
– Ferenc
pápa pontifikátusának elejétől kezdve arra hív, hogy merjünk megmozdulni,
missziókat indítani, különösen a perifériák irányába. Ha megnézzük, hogy mely
országokból nevez ki bíborosokat, láthatjuk, hogy olyan helyekről választ, ahol
a katolikusok kisebbségben vannak. Érdekes, hogy ezek a bíborosok, akik sokszor
még a katolikusok számára is ismeretlenek, az Egyházat mint egy sokkal tágasabb
valóságot látják maguk előtt. Személyes történetük, küzdelmeik, szegénységük és
bátorságuk nem marad elrejtve a perifériákon, hanem az egész Egyház a
haszonélvezője lehet. Ezek az egyházak ma elmondhatják magukról, hogy sokkal nagyobb
bizalmat éreznek a tradicionális Egyház részéről, mint annak gyermekei, de
egyben evangelizálják is az Egyházat. A „régi egyházak” sokat tanulhatnak a
perifériák egyházaitól.
– Ferenc
pápa egyik legfrissebb kezdeményezése a szegények világnapjának bevezetése. Az
Ön véleménye szerint miért tekinthető ez radikális újdonságnak, és mit kíván
meg a hívőktől?
– A
szegények iránti szeretetcselekedet korántsem új jelenség a Katolikus
Egyházban. Jézus tanításán és az ősegyház példáján felbátorodva Krisztus tanítványai
mindig is törődtek a szegényekkel. Ferenc pápa szándéka a szegények
világnapjának meghirdetésével az volt, hogy még inkább felhívja a világ
figyelmét a szegényekre, akik a föld lakosságának nagyobbik részét alkotják. Az
ima, az aktivisták és az úgynevezett „advocacy” eszközeit megragadva az Egyház
minden jóakaratú embert, a más valláshoz tartozókat, a kormányokat és más
intézményeket is arra hív meg, hogy kivegyék a részüket az embert a saját
méltóságától megfosztó szegénység elleni harcból. A szegények világnapja
„globális lelkiismeret-vizsgálat”, ami az emberi méltóság megcsonkításának
legújabb módjaival való szembenézés. Hogyan járulunk hozzá ehhez a folyamathoz?
Mit tehetünk mi – közösségben vagy egyénileg – a szegényekért? Szeretném
hozzátenni: a szegények világnapja nem akarja sem „gyönyörűnek, sem
„romantikusnak” beállítani a szegénységet. Nem akarja népszerűsíteni a függőség
kultúráját sem, mely kisemmizi áldozatait. Éppen ellenkezőleg, szeretne kiállni
a szegények méltóságáért, és megvédeni azt. Ezt a lelkületet ápoljuk, és
eszerint a szegénységet nem egyszerűen problémának tekintjük. A nélkülözők
nemcsak kedvezményezetteink, de egyben ajándékok számunkra, és mestereink.
Olyasfajta bölcsességgel és gazdagsággal rendelkeznek, amelyet meg kell tanulnunk
tőlük. Bátorítjuk a szegényeket, hogy elfoglalják a saját helyüket az emberiség
nagy családjában mint a változások és az evangelizáció aktív résztvevői.
– Ferenc
pápa volt az első az egyházfők sorában, aki környezetvédelmi témában enciklikát
adott ki. Két év távlatából vannak már arra utaló jelek, hogy változik a
katolikusok hozzáállása az ökológiai kérdésekhez? Lehet-e arra számítani, hogy
az ökológia az ökumenikus párbeszéd és a más vallásokkal, illetve a nem
hívőkkel folytatott együttműködés egyik terepévé válik?
– Az
első ökológiai témájú pápai enciklikát néhányan úgy méltatták mint korunk egyik
legnagyobb intellektuális és kulturális kihívása. De tudjuk azt is, hogy sokan
kritizálták. A katolikusok számára az enciklika „emlékeztető”, mely emlékezetünkbe
idézi, hogy a teremtés egy gondoskodó Teremtő ajándéka számunkra. Emlékeztet,
hogy az ember Isten akarata szerinti feladata, hogy gondját viselje, művelje és
fejlessze Isten ajándékát. A Laudato si՚ előtt
több egyházmegyében voltak már kezdeményezések, nemegyszer ökumenikus vagy
vallásközi irányokban is – az enciklika lökést adott ezeknek a
kezdeményezéseknek, megerősítette fontosságukat. A Fülöp-szigeteken az utóbbi
két évben az ökologikus spiritualitás, tudatosság és tevékenységek elmélyülése
és elterjedése volt megfigyelhető. Türelmesnek kell azonban lennünk, és nem
csak a katolikusok között kell elterjesztenünk ezt a víziót és spiritualitást,
hanem a politikusok, az üzletemberek és az egyszerű polgárok körében is.
– Ferenc
pápa odaadást igénylő nevet választott magának, mely Assissi szentjét, a „béke
emberét” idézi emlékezetünkbe. Sokszor személyesen kapcsolódott be régóta tartó
és fájdalmas konfliktusok megoldásába, újra és újra felszólal a békéért
Szíriában, Dél-Szudánban, Kongóban… Az irgalmasság évének megnyitásakor
Közép-Afrikába utazott, egy polgárháború kellős közepén. Milyen üzenetet hordoz
mindez az Egyház és az egész emberiség számára?
– Ferenc
pápa méltó utódja a legutóbbi egyházfőknek, akik mindannyian a béke emberei
voltak a világ számára. Az utóbbi idők pápai megnyilatkozásait illetően
gondoljunk csak a Pacem in terris (Szent XXIII.
János), a Populorum
progressio (Boldog VI. Pál), a Sollicitudo rei socialis (Szent II.
János Pál) és a Caritas in veritate (XVI. Benedek)
enciklikákra. Ferenc pápa továbbra is olyan Egyházat szeretne látni, amely
osztozik az emberek örömében és bánatában, felajánlja az utat, amelyet Jézus
nyitott a béke megteremtésének érdekében, mely út az igazságon, az
igazságosságon, a szereteten, az irgalmasságon és a kompassión alapszik. A béke
Isten ajándéka. Ezzel együtt ránk is szükség van, akik készek vagyunk
befogadására, és hogy újra és újra visszatérjünk az annak előmozdításáért
végzett munkához. Isten békéjének ajándékát elpazaroljuk, ha nem szakítunk
világias vízióinkkal, az elembertelenítő, romboló tevékenységekkel, amelyek
során a világ emberi erőforrásai az építkezés helyett a rombolás szolgálatában
állnak.
–
Gesztusaival és spontaneitásával Ferenc pápa új lendületet, egyesek azt
mondják, egyenesen „forradalmat” hozott az Egyházba. Mások azt gondolják, ezek
csak az ő személyiségének, különleges identitásának megnyilvánulásai, vagyis
mindez csak átmeneti megújulás, mely arra van ítélve, hogy aztán „el is
haljon”. Nem veszélyes ez a hozzáállás?
– Ezt a
kérdést már nagyon sokszor feltették nekem. A válaszom a következő:
mindenekelőtt le kell szögezni, hogy minden pápa hozza magával a saját
személyiségét, kultúráját, személyes habitusát, amelyek keretei között péteri
hivatalát betölti. Veszélyes, ha azt hisszük, hogy az Egyházban létezik egy
„általános” pápa, aki végül már nem is személy. Tehát normális és előrelátható,
hogy minden pápa hozzátesz valami sajátosat a pápasághoz, mivel egyedi
személyekről van szó. Másodsorban fontos megértenünk Ferenc pápa gesztusainak
és jól megválogatott szavainak gyökereit és alapjait, mielőtt a „forradalmi”
kifejezéssel illetnénk. Az én olvasatomban szavai, gesztusai és döntései – ha
szabad így fogalmazni – a Biblia alapvető tanításában, a vértanúk és a szentek
tanúságtételében gyökereznek, továbbá széles körű spirituális, teológiai és
pasztorális tapasztalatban, valamint a II. vatikáni zsinat tanításában. Amint
azt néhány interjúban már kifejtettem, úgy tekintek Ferenc pápára, mint aki az
Egyház ősi tradícióinak valódi védelmezője. A „változás”, amelyet felvázol
számunkra, arra hív, hogy legyünk hűek egy sokkal tágasabb hagyományhoz,
amelyről talán el is feledkeztünk, hiszen a memóriánk szelektív, mi magunk
pedig megkeményedtünk.
–
Véleménye szerint melyik a legnehezebb változás, amelyet Ferenc pápa fontosnak
tart, és melyik az a terület, ahol a legnagyobb az ellenállás?
– Az
Egyházban a prioritások, a célkitűzések, a megközelítési módok és az
intézmények megváltozása csak akkor lehet sikeres, ha a fejek, a szívek, a
személyek, a kapcsolatok és a fő tevékenységek a krisztusi mentalitás
irányvonalai szerinti megújulásból születnek és zajlanak. Minderről tanúskodik
az Egyház élete, imája, küldetése az egész történelem során. Ferenc pápa
mindezt tökéletesen megjeleníti. A történelemből megtanultuk, hogy azok a
személyek, akik változásokat vezetnek be, alázatosak, türelmesek kell hogy
maradjanak, készek az odahallgatásra, elsősorban azok meghallására, akik
ellenvetésüknek adnak hangot, és esetleg más ötleteik is vannak. Senki sem
gondolhatja azt magáról, hogy már teljesen Krisztus lelkülete szerint él.
Mindannyiunknak szükségünk van a Krisztus szerinti átalakulásra. Azt hiszem,
hogy ez az a lelkület, amelynek révén Ferenc pápa elismeri, hogy ő maga is egy
bűnös ember, akinek szüksége van Isten irgalmára. Miközben változásra szólítja
fel az Egyházat, mindannyiunk imáját kéri, és Istenhez könyörög, hogy legyen
irgalmas hozzá.
– A
szinodalitás és a kollegialitás két alapvető „jelszó” Bergoglio pápa számára.
Megértette már az Egyház, hogy miről is van itt szó, vagy még nem?
–
Szeretném itt is hangsúlyozni, hogy a szinodalitás és a kollegialitás nem
Ferenc pápa „találmányai”. Az Egyház hosszú hagyománya során szentelődtek meg,
és a II. vatikáni zsinat is nagy figyelmet szentelt ezeknek az elveknek. Boldog
VI. Pál alapította a püspöki szinódusok intézményét a II. vatikáni zsinat
alatt, azzal a céllal, hogy intézményes keretek között biztosítson lehetőséget
a közös zarándoklat élményének átélésére (szinodalitás) a helyi egyházak és a
püspökök számára, akik egy állandó testületet vagy kollégiumot alkotnak
(kollegialitás) Róma püspökének, a püspöki kollégium látható fejének vezetése
alatt. A szinodalitás és a kollegialitás megvalósítását szolgálja a Római Kúria
reformja, a nemzeti, regionális és kontinentális püspöki konferenciák, a
különböző egyházmegyei és plébániai testületek munkája, melyek a laikusokat is
még aktívabb együttműködésre hívják. Több mint ötven évvel a II. vatikáni
zsinat után újra rá kell tekintenünk ezekre a kezdeményezésekre, hogy hangsúlyozzuk
folytonos jelentőségüket, és hogy az elmúlt évtizedek tapasztalataiból és
korunk kihívásaiból okulva újraformáljuk őket.
– Ferenc
pápát a „meglepetések pápájának” is nevezik. Ő maga is szeret emlékeztetni
minket, hogy Isten előttünk jár az élet ösvényein, és hagynunk kell, hogy
meglepjen minket. Hogy értsük ezeket a szavakat?
–
Bergogliót azért nevezik a „meglepetések pápájának”, mert mindig figyel arra,
ami körülötte történik, bárhol is jár. Ez nem azt jelenti, hogy nincs előre
átgondolt terve. Ő és a munkatársai keményen dolgoznak azon, hogy előkészítsék
a találkozókat, a konferenciákat, a lelkipásztori látogatásokat stb. De ő nem
foglya a terveknek. Ha Isten mutat neki valamit, amivel szembesülni kell, vagy
bele kell foglalni a már előre megalkotott tervbe, Ferenc pápa nem habozik,
hogy Isten tervének teret engedjen. Ez a figyelem a contemplatio in actio, az
ügyesség, a szabadság képessége. Ferenc pápa meglep minket, mert Isten is
meglepi őt.
– Ferenc
pápa fáradhatatlanul emlékeztet minket arra, hogy ne felejtsük el az
„evangélium örömét” megélni. Miért olyan fontos ez?
– Az
Egyház létezésének oka, hogy Jézust, a Jézus személyében jelen lévő Új Hírt
hirdesse. Az Egyház ebben a küldetésben csak akkor találhatja örömét, ha
szüntelenül látja, hallgatja és érinti Jézust, aki mindig vele van. „Veletek
vagyok a világ végezetéig”, megígérte nekünk. Ő a mi örömünk és lelkesedésünk
oka, és Őérte indulunk küldetésünk teljesítésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése