Nagyböjt 4. hét szerda
Jézus tetteiben és azok igazolásában soha nem ellenfelei igazodott
elvárásaihoz, hanem mindenkor következetesen az Atyától kapott küldetésének
megfelelően beszélt és cselekedett. Minden egyes szava és tette az Atyához
fűződő kapcsolatából fakadt, és arról tanúskodott. Tanítványai sokszor nem
értették, hogy mit is akar mondani, sokszor nem fogták fel egy-egy csoda igazi
tartalmát és jelentőségét, de azt egyértelműen megérezték, és meg is vallották,
hogy ő a Messiás, az Isten Szentje, akinek tettei az Istentől valók, s akinek
örök életet adó igéi vannak.
Éppen ezért az írástudóknak és farizeusoknak sem szolgálhat
mentségére, hogy számukra teológiailag elfogadhatatlan volt, hogy Jézus
Atyjának nevezte a fölséges Istent. Hiszen mielőtt ezt a zsidó szempontból
valóban botrányos kijelentést tette, sorra olyan jeleket művelt, melyek mind
arról tanúskodtak, hogy Isten hatalmával és tekintélyével bír. Ők tanult
emberek lévén nagyon is megértették, amit mondani akart, de visszautasították,
tetteit pedig tudatosan félremagyarázták. Amikor például Jézus az Atya irgalmas
szeretetét nyilatkoztatta ki a béna ember meggyógyításával, ők a szombati
nyugalom megtartásának kicsinyes részleteinél ragadtak le.
Urunk Jézus, mi, keresztények nem botránkozunk meg azon, hogy
Atyádnak nevezed a fölséges Istent, sokkal inkább az a veszély fenyeget, hogy
az Atyával való egylényegűséged csupán elvont hitigazság marad a számunkra, és
nem érinti mindennapjainkat. Ne engedd, hogy az Atyáról szóló
kinyilatkoztatásod, a Szentháromság misztériumába való beavatásod hiábavaló
legyen számunkra, hanem kérünk, újítsd meg bennünk a Szentlélek ajándékát, aki
nemcsak elvezet a teljes igazságra, hanem be is von minket abba az örök
szeretetkapcsolatba, mely őbenne magában áll fenn Közötted és Atyád között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése