PÁVIAI SZENT EPIFÁNIUSZ
püspök
*Pávia, 438. +Padova, 497.
*Pávia, 438. +Padova, 497.
Amikor hildesheimi Othwin püspök 961-ben Ottó
királlyal együtt Itáliába vonult, hogy a császárkoronázás tanúja legyen,
épülőfélben lévő székesegyháza számára becses ereklyét akart szerezni. Itália
gazdag volt az ilyen kincsekben, de adakozni nem szeretett belőlük. Othwin
talált néhány klerikust, akik éjszaka feltörtek a páviai dómban néhány
szarkofágot, és kivették Szent Speciosa szűz és Szent Epifániusz püspök
csontjait. Amikor a rablás ismeretessé vált Páviában, Othwin püspök elbúcsúzott
a császártól, és drága adományaival észak felé sietett. A hildesheimi egyház
hívei ujjongva fogadták. Bármilyen megdöbbentően hat is ránk ez az epizód, el
kell fogadjuk Othwin kortársaitól, akik tudósítanak róla, hogy a szent ereklyék
birtoklásáért való jámbor buzgóság a megszerzés módjának megfontolásával nem
sokat törődött.
Az, aki így Hildesheimben talált új
nyugvóhelyet, a leghatározottabb püspöki egyéniségek egyike volt a régi római
birodalom utolsó időszakában. Pávia, ahol 438-ban született, szilárd talajt
nyújtott számára, ahonnan e nagyon nyugtalan időkben áldásosan tudott működni
az államért és az Egyházért. Fiatalon lett pappá; életrajzírója és utóda, Szent
Ennodius (+ 521) páviai püspök tanúsága szerint mintegy nyolc éven át
teljesítette a ,,menny katonája pályafutásának újoncszolgálatát''. Ebben az
időben bontakozott ki természetes képességeinek gazdagsága. Arcvonásainak és
alakjának feltűnő szépségét, csengő hangját, határozottságát és jólneveltségét
minden embertársával való kapcsolatában magasztalták. Úgy látszik, már ifjú
klerikus korában különleges tehetsége volt ahhoz, hogy a civakodók közt békét
teremtsen. Ezen a téren mindenesetre többet tett, mint amennyi természetes
adottságaitól telt volna. Egy alkalommal egy paraszt, aki perlekedett egy
pappal valami szántóföld miatt, nekitámadt a közvetítő Epifániusznak. Egész
Pávia felháborodott a kedvelt szubdiákonuson esett sérelem miatt. Epifániusz
azonban olyan meggyőző szeretettel bocsátott meg, hogy példája teljesen magával
ragadta a perlekedőket. Saját személyének maradéktalan odaadásában rejlik
sikerének voltaképpeni titka, nemcsak abban a kis vitás ügyben, hanem későbbi,
nagy politikai küldetéseiben is.
Epifániuszt 466-ban szülővárosa püspökévé
szentelték. Püspökségének évei egybeesnek azokkal a sok szenvedést hozó
zavargásokkal, amelyek a nyugatrómai birodalom bukásához vezettek. Felső-Itália
hatalmas ura ekkoriban a germán Rikimer volt Milánóban. A római császárok neki
köszönhették uralmukat. Ebben a természetellenes állapotban gyakran támadtak
feszültségek. 471-ben megbízták Epifániuszt, hogy simítson el egy egyenetlenséget
Rikimer és apósa, Anthemiusz császár között. A püspök túlságosan fiatalnak és
tapasztalatlannak érezte magát erre a feladatra, mégis vállalta ezzel a
megokolással: ,,Vonzódásomat, amellyel hazámnak tartozom, nem tagadom meg.'' A
kibékítés sikerült, bár nem volt tartós.
Néhány évvel később egy másik árnyékcsászár kérte a püspök segítségét a nyugati gótok ellen, akik Dél-Galliából kiindulva megkísérelték, hogy kihasználják Itália belső gyengeségét. Epifániusz nem sajnálta a fárasztó utazást az Alpokon át, sőt nem várta meg még a kedvezőbb évszakot sem, hanem rögtön télen elindult. A nyugati gótok királya, Eurik megindult a béke ilyen hírnökének láttán. A megmenekülés azonban ezúttal is csak a sors késleltetése volt. 476-ban Róma utolsó helytartóját is legyőzték a germánok, Odoaker leverte az utolsó császárt és Itália ura lett. Páviát ugyanebben az időben hódították meg és fosztották ki. Epifániusz minden befolyását érvényesítette az új uralkodónál, hogy a polgároknak az újjáépítést lehetővé tegye. Öt évre szóló adóhaladékot sikerült elérnie. A pásztor fáradhatatlanul tevékenykedett nyájáért. Ő maga régen lemondott minden fényűzésről, és úgy élt püspöki lakásában, mint a legszegényebbek. Ami ezt a régi nemességből származó rómait a barbárok támadása elleni védőbástyává tette, az nem a kifinomult kultúra és szokások, hanem a megélt Evangélium ereje. Így aztán ,,a hazáért'' való helytállása túlmutat minden nemzeti érdeken. Epifániuszban az egységnek az az egyetlen alapelve testesült meg, amely megmaradt az 5. század széteső világából, és új jövő felé vezette azt: az Egyház.
Két évtizeddel az utolsó római császár letaszítása után a keleti gótok nyomultak be Itáliába Teoderik vezetésével. Ismét Felső-Itália lett a leginkább sújtott rész, s Epifániusz ismét a béke mentsvára lett. Teoderik, aki kiválóan értett ahhoz, hogy új birodalmának minden jó energiáját felhasználja, nagy tiszteletet tanúsított Pávia püspöke iránt. Őt küldte el a burgundiai királyi udvarba, hogy ott hatezer fogoly szabadonbocsátását kérje. Epifániusz kiegészítette ezt a nagy művet, amennyiben a hazatérők számára földet és pénzt kért Teoderiktől, hogy szabadságuk ne váljék teherré. 497-ben utolsó utazására indult Ravennából Páviába. Betegsége azonban gyorsabb volt, mint a kocsija, és Pádovában beteljesedett a szent jelmondata: ,,Az élet számomra Krisztus, a halál pedig nyereség''.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése