Évközi 17. hét Szerda
Kiv 34,29-35; Mt 4 13,44-46
„Amikor aztán Mózes leszállt a Sínaí hegyről, kezében a bizonyság két kőtáblájával,nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés
miatt”
Mózes az előzőkben elbeszélte, hogy a Sínai hegyen milyen élményben volt része. Isten egyedül őt hívta meg erre a találkozóra, mai vallásos fogalmakkal úgy mondhatni: egy lelkigyakorlatra. Megtörtént a tíz parancsolat kihirdetése, megkötötte az Úr Izrael népével az Ószövetséget. Mózes Áronra bízta a népét, mert Isten a szent hegyre egyedül őt hívta. Mint később a Megváltó, aki a jánosi keresztségben részesülve, elhagyta népét, miután a Jordán partján állva a Szentlélek fölötte lebegett galamb képében, a megnyílt égből pedig az Atya megerősítette Keresztelő János bejelentését a Megváltó földre érkezéséről: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”.(Iz 42,1; Mt 3,17) Felemelő, örök élmény akik Izrael fiai közül éppen azon a napon gyülekeztek oda meghallgatni a Messiásról beszélő utolsó prófétát. Jézus még nem vette át a szót előfutárától, nem állt oda a sok ezer éve rá váró hatalmas tömeg elé. Emberlelke ugyan fogantatása pillanatától látta Atyját és a Szentlelket, hiszen emberi természete – teste és lelke – szorosan össze volt kötve istenségével, mégis szükségesnek látta, hogy negyven napos lelkigyakorlatra vonuljon el a közeli barlangos hegyre. Ezzel példát adott, hogy az istenszolgálatra elhívott papok szolgálatra való felszentelésük előtt – ha nem is negyven napra, de legalább egy hétre vonuljanak magányba. Hagyják, hogy egész valójukat munkába vegye az örök Isten. Az Ószövetség megkötése, az elkötelezett lelkiélet kezdete ezt rejtette el, hogy Jézusban kinyilvánuljon. Mózes lelkigyakorlata tökéletes volt. Jó újra elolvasni, hogy a lent maradt nép akkor hogy gyártott magának bálványt, hogy sértette szíve legmélyéig Istenét. Sok újszövetségi embertársunk ismerhetne önmagára: mi lett belőled is te isten-gyermekségre meghívott ember: Hová jutottál? Mózesnek is azt mondta a haragos Isten, amikor a negyvennapos lelkigyakorlatról visszacsöppent a valóságos embervilágba: „Én nem megyek fel veled (az Ígéret földjére), mert keménynyakú nép vagy, s még el találnálak pusztítani az úton. Keménynyakú nép vagy. Ha csak egy kis ideig is veled járnék, eltörölnélek. Most azonban tedd le díszeidet, hogy megtudjam, mit tegyek veled!”(Kiv 33,4-5)Azonban Isten megengesztelődött. Mózest újabb negyven napra felhívta a hegyre. A sziklából vele vágatott két új kőtáblát, neki kellett rá írni a tízparancsolatot. Felvitte magával ezeket a hegyre. Ott kikönyörögte Isten bocsánatát: „Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát és így szólt: Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, jöjj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!”(8-9) Ez a megalázkodás ragyogóvá tette Mózes arcát. Amikor emberek közé ment, eltakarta a fényt, hogy merjenek ránézni vezérük arcára.
Kiv 34,29-35; Mt 4 13,44-46
„Amikor aztán Mózes leszállt a Sínaí hegyről, kezében a bizonyság két kőtáblájával,nem tudta, hogy ragyog az arca az Úrral való beszélgetés
miatt”
Mózes az előzőkben elbeszélte, hogy a Sínai hegyen milyen élményben volt része. Isten egyedül őt hívta meg erre a találkozóra, mai vallásos fogalmakkal úgy mondhatni: egy lelkigyakorlatra. Megtörtént a tíz parancsolat kihirdetése, megkötötte az Úr Izrael népével az Ószövetséget. Mózes Áronra bízta a népét, mert Isten a szent hegyre egyedül őt hívta. Mint később a Megváltó, aki a jánosi keresztségben részesülve, elhagyta népét, miután a Jordán partján állva a Szentlélek fölötte lebegett galamb képében, a megnyílt égből pedig az Atya megerősítette Keresztelő János bejelentését a Megváltó földre érkezéséről: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”.(Iz 42,1; Mt 3,17) Felemelő, örök élmény akik Izrael fiai közül éppen azon a napon gyülekeztek oda meghallgatni a Messiásról beszélő utolsó prófétát. Jézus még nem vette át a szót előfutárától, nem állt oda a sok ezer éve rá váró hatalmas tömeg elé. Emberlelke ugyan fogantatása pillanatától látta Atyját és a Szentlelket, hiszen emberi természete – teste és lelke – szorosan össze volt kötve istenségével, mégis szükségesnek látta, hogy negyven napos lelkigyakorlatra vonuljon el a közeli barlangos hegyre. Ezzel példát adott, hogy az istenszolgálatra elhívott papok szolgálatra való felszentelésük előtt – ha nem is negyven napra, de legalább egy hétre vonuljanak magányba. Hagyják, hogy egész valójukat munkába vegye az örök Isten. Az Ószövetség megkötése, az elkötelezett lelkiélet kezdete ezt rejtette el, hogy Jézusban kinyilvánuljon. Mózes lelkigyakorlata tökéletes volt. Jó újra elolvasni, hogy a lent maradt nép akkor hogy gyártott magának bálványt, hogy sértette szíve legmélyéig Istenét. Sok újszövetségi embertársunk ismerhetne önmagára: mi lett belőled is te isten-gyermekségre meghívott ember: Hová jutottál? Mózesnek is azt mondta a haragos Isten, amikor a negyvennapos lelkigyakorlatról visszacsöppent a valóságos embervilágba: „Én nem megyek fel veled (az Ígéret földjére), mert keménynyakú nép vagy, s még el találnálak pusztítani az úton. Keménynyakú nép vagy. Ha csak egy kis ideig is veled járnék, eltörölnélek. Most azonban tedd le díszeidet, hogy megtudjam, mit tegyek veled!”(Kiv 33,4-5)Azonban Isten megengesztelődött. Mózest újabb negyven napra felhívta a hegyre. A sziklából vele vágatott két új kőtáblát, neki kellett rá írni a tízparancsolatot. Felvitte magával ezeket a hegyre. Ott kikönyörögte Isten bocsánatát: „Mózes sietve leborult a földre, meghajtotta magát és így szólt: Ha kegyelmet találtam színed előtt, Uram, kérlek, jöjj velünk! Bár keménynyakú ez a nép, bocsásd meg gonoszságainkat és bűneinket, és fogadj tulajdonoddá minket!”(8-9) Ez a megalázkodás ragyogóvá tette Mózes arcát. Amikor emberek közé ment, eltakarta a fényt, hogy merjenek ránézni vezérük arcára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése