Szent Jób.
A sokat
tűrő, szenvedő ószövetségi férfiút az Egyház szentjei között tiszteli.
Keresztnévként nyilván szakrális-mágikus megfontolásból régebben hazánkban is
föl-fölbukkan.
A siklósi várkápolna korareneszánsz
falfestményét Garay Jób, nagyhírű családjának utolsó férfisarja ajánlotta föl
keresztségben nyert védőszentjének tiszteletére. Ő maga sziklára szórt kevés
szalmán fekszik. Jobb kezében írásos szalagot tart: DOMINUS DEDIT DOMINUS
ABSTULIT, SICUT DOMINO PLACUIT; NOMEN DOMINI SIT BENEDICTUM, vagyis: az Úr
adta, az Úr elvette, áldassék az Úr neve. A Jóbhoz közeledő előkelő nőalak,
majd szerzetes prior, végül egy főúr arca nyilván portré is volt egyúttal.*
A középkor végén, Amerika fölfedezésével vészes mértékben
elharapódzó szifilisz, magyar nevén franc, francvar áldozatai az
ő oltalmában bizakodtak és külön misét (missa de beato Job contra morbum
gallicum) szolgáltattak a segítségéért.*
A nyavalya hazánkba is hamarosan elérkezett. Brassó
városa már 1500-ban külön kórházat alapít a benne szenvedők számára.*
Nagy Szalathiel és felesége kolozsvári sütőházukat és
egy darab földjüket a helybeli Szentlélek és Szent Jób-ispotály leprás
és szifiliszben szenvedő betegei javára adományozták (1559).* A betegség terjedésére és a velejáró
emberi fejvesztettségére jellemző, hogy ez a kórház 1531-ben még egyedül a
Szentlelket vallotta patrónusának.
Jób kultuszának a barokk jámborságban, illetőleg a szakrális
néphagyományban tudomásunk szerint már nincs nyoma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése