Nagyböjt 3. vasárnap
A
Színeváltozás hegyének magasa után vágyaink kútjának feneketlen mélysége tárul
fel előttünk a mai Evangéliumban: az Istenember szomjúsága által a mi
legmélyebb szomjúságunk tárul fel előttünk. Mire szomjas az ember: vízre? Nem,
hanem az életre, melyet a víz táplál. Milyen életre: a mulandóra? Nem, az csak
képe, ígérete az örökkévalónak. Milyen örök életre szomjazik az ember:
öntudatlan felolvadásra a mindenségben? Nem: ha képes még a szívére hallgatni,
tudhatja, hogy örök szeretetre, olyan életre, amely csupa szeretet és
viszontszeretet, Isten szívéből fakadó, és oda visszatérő, örök életre szökellő
vízforrás.
Testi
valónk szomjai, pszichénk szomjazásai, értelmünk tiszta epedései csak jelzései
egy nagyobb szomjúságnak, mely sokkal mélyebben: biológiai és pszichés
funkcióink alatt, a szívünk mélyén, személyiségünk központjában jelentkezik. A
mai vasárnap nélkül mit is érthetnénk Húsvét vigíliájából, amely
tűzszenteléssel kezdődik (és a könyörgés mennyei vágyakról szól),
vízszenteléssel folytatódik (mely az életre szomjazóknak lesz kútforrás), s a
szertartás keretében a pap belemeríti az égő húsvéti gyertyát a keresztkút
vizébe? Itt a tűz és a víz ugyanarra a mennyei valóságra utal: így lesz Isten
legvégső, legbensőbb titka, a Szentlélek, a Szeretet a mi legvégső valóságunkká
és legbensőbb titkunkká. A keresztkút pedig az Egyház méhe, illetve a
megkeresztelt, újjászületett ember szíve.
Úr Jézus, szívünk kútjának mélységeiből újra és
újra feltör a szomjúság, melyet nem csillapíthat más, csak Te magad, a hit és a
keresztség által megadva a Szentlelket, az örök életre szökellő vízforrást
bennünk. Add, hogy neki engedelmeskedve, mint a több ezer méteres mélységben
rejlő kristálytiszta, éltető vizet, úgy hozzuk felszínre, mindennapjaink
világába létezésünk legmélyéről, új meg új megtérések fáradságos, mégis
örömteli munkájával a az isteni életet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése