Elmélkedés a budapesti
Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus imádságáról
2020-ban Budapesten rendezik meg az 52.
Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust (NEK). Az ünnepi eseményre készülve
hétről hétre egy imát imádkozunk templomainkban. A NEK honlapján közzétett
elmélkedést adjuk közre az alábbiakban.
A Jóisten ajándékozó szeretetét látjuk abban,
hogy 2020-ban Budapesten rendezhetjük meg az 52. Nemzetközi Eucharisztikus
Kongresszust. Ünnepelhetjük Jézust az Eucharisztiában, megemlékezhetünk az Ő
hűségéről és kifejezhetjük belé vetett reményünket. A kongresszus ünnepi
eseményére készülve imádkozzuk templomainkban hétről hétre ezt az imát. Azzal a
vággyal tesszük, hogy egyénileg és közösségileg is közelebb kerüljünk az
Eucharisztia titkához és ráhangolódjunk arra a kegyelmi ajándékra, amit a
kongresszus ünnepe által Jézus készített számunkra, nemzetünk, Európa és a
világ számára.
Az ima meghív arra, hogy elmélyült lelkiséggel és cselekvő szeretettel készítsük elő az Úr útjait.
Az ima meghív arra, hogy elmélyült lelkiséggel és cselekvő szeretettel készítsük elő az Úr útjait.
„Mennyei Atyánk, minden élet forrása!
Küldd el Szentlelkedet,
hogy az önmagát értünk feláldozó
és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust
felismerjük és egyre jobban megszeressük!”
Küldd el Szentlelkedet,
hogy az önmagát értünk feláldozó
és az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust
felismerjük és egyre jobban megszeressük!”
A Mennyei Atya minden élet forrása. A
Szentháromság egy Isten életének dinamikáját a szeretet lendülete adja. A
szeretet olyan belső erő és elköteleződés, ami arra késztet, hogy önmagunkat
odaadjuk, és eggyé váljunk a szeretett személlyel. A szeretet erő, elköteleződés,
figyelem, gyengédség és jóakarat.
Mi nem rendelkezünk olyan műszaki eszközzel,
amivel érzékelhetnénk Isten belső életét. Mikor azonban mély és igaz szeretetet
élünk meg, valamiként ráérezhetünk Isten valóságára, életére: teremtő, szabaddá
tevő, gondoskodó szeretetére.
Az Oltáriszentségben velünk levő Jézus
valóságos mennyország közöttünk. A kenyér és a bor színe alatt meghív arra,
hogy a Szentháromság életébe lépjünk be. Nincs itt a földön műszaki eszközünk,
hogy észleljük az „isteni szívdobbanást”. Ennél több van itt: Ő maga.
Az Oltáriszentségben velünk levő Krisztust
szemlélve felfedezzük, milyen az, aki szeret. Egészen önmaga marad, miközben
isteni valósága a kenyér és a bor színe alatt rejtőzik el. Képes arra, hogy
egyszerű legyen. Elérhetővé teszi magát. Van bátorsága önmagát másoknak
odaajándékozni. Áldozatot hoz. Fel tudja vállalni a törékenységét és
kicsinységét. Erejét és méltóságát azáltal valósítja meg, hogy szabadsággal
ajándékozza meg a másik személyt: kiszolgáltatja magát a szeretetnek.
„Ő Urunk és Mesterünk, barátunk és táplálékunk,
orvosunk és békességünk.
Adj bátorságot, hogy az ő erejét és örömét
elvigyük minden emberhez!”
orvosunk és békességünk.
Adj bátorságot, hogy az ő erejét és örömét
elvigyük minden emberhez!”
Jézust Urunknak, Istenünknek valljuk, Ő a
Mesterünk. Olyan személy, aki rendelkezik azzal a méltósággal és tekintéllyel,
amivel a szeretet és az élet útjára tud vezetni bennünket. Amikor szemléljük és
befogadjuk őt az Eucharisztiában, akkor Ő maga közvetlenül kíván bennünket
alakítani, formálni.
Barát számunkra, aki mélységesen ismeri az
ember valóságát. Semmi sem idegen tőle, ami emberi. Ezért bármilyen helyzetben
bizalommal fordulhatunk hozzá. Barát, aki bátorít, biztat, és néha szembesít is
bennünket azzal, amiben változásra, fejlődésre van szükségünk. A vele eltöltött
csendes időkben – szentségimádások alkalmával – két barát időzik
egymással. Egyszer az egyikünk szól, máskor a másikunk. Van, amikor hallgatunk.
Nézzük egymást. Odafigyelünk a másikra. A baráti együttlétek alkalmával néha
nagy dolgok történnek, máskor csak az együttlét számít. Előfordul az is, hogy
nehéz vagy fájdalmas dolgok fakadnak fel bennünk éppen a szentségimádás –
a baráti találkozás ideje alatt.
Jézus nem retten meg azoktól a fájdalmaktól és
gyengeségektől, amiket hordozunk. Az Eucharisztiában velünk lévő Jézus az
orvosunk. Ő gyógyítani kívánja félelmeinket, legmélyebb aggodalmainkat. Ő
valóságos Isten és valóságos ember. Egyedül ő képes arra, hogy a végességünkből
fakadó szorongásainkat, a veszteségek és hiányok felett érzett aggodalmunkat,
az elmúlás miatti fájdalmainkat orvosolja. Az Eucharisztia jelenlétében az örök
Szeretet valóságában találjuk magunkat. Ennek a tapasztalatnak gyógyító ereje
van.
Az eucharisztikus Jézus táplálékunk és
békességünk. Mikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Jézus teljes
valójában belép lelkünkbe-testünkbe. Ő jön hozzánk, az értünk meghalt és
feltámadott. És egészen személyes módon mondja ki a mi bensőnkben: „Békesség
nektek!” Mi pedig az első tanítványokhoz – Mária Magdolnához, Tamás
apostolhoz hasonlóan – mondhatjuk: „Láttuk, tapintottunk, érzékeltük az Urat!”
A szeretet arra késztet, hogy együtt legyünk,
eggyé váljunk a szeretett személlyel. Ugyanakkor mindig meglepetés is. Az igaz
szeretetkapcsolatban mindig több van annál, amit gondolnánk, remélnénk. A
szeretet túlmutat magán a szeretettapasztalaton. Továbbvezet, kitágít,
türelemmel teljes, és ha szükséges, megbocsát. Bátorságra van szükségünk, hogy
a lelki meghittség tapasztalatából elindulva továbblépjünk. Ezért kérjük az
Atyát, hogy bátorítson bennünket Szentlelke által, hogy a Jézussal
megtapasztalt örömet másokkal is megosszuk.
„Add, hogy a készület ideje
és az Eucharisztikus Kongresszus ünneplése
egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk,
Európa és a világ lelki megújulását szolgálja.
Ámen.”
és az Eucharisztikus Kongresszus ünneplése
egész hívő közösségünk, fővárosunk, népünk,
Európa és a világ lelki megújulását szolgálja.
Ámen.”
Az Eucharisztia ünneplése az egész világot
beemeli Isten szent jelenlétébe. Jézus egyszerű és természetes anyagi dolgokkal
azonosítja magát: a föld termésével, a kenyérrel és a szőlőtő gyümölcsével, a
borral. Mindkettő feldolgozásához emberi munka, fáradozás, törődés szükséges. A
szentmisében a felszentelt pap ezeket a teremtett dolgokat veszi a kezébe, és
ezek lényegülnek át Jézus testévé és vérévé. A pap szolgálata főként abban áll,
hogy összekapcsolja a hívők önátadását Jézus áldozatával, és megszentelje a
népet (vö. KEK 1566). A papi szolgálat hozzájárul, hogy Isten és az emberek
közötti szeretetkapcsolat, kommunió megerősödjön.
Az általános papság révén minden keresztény
arra hivatott, hogy a világ megszentelésén fáradozzon. A pap kezébe veszi a
kenyeret és a bort, és felajánlja Istennek. A keresztények hivatása, hogy
mindazt, ami a teremtett világban rájuk van bízva, Istenhez emeljék fel. A
teremtett világ sóvárogva várja, hogy Isten fiai megnyilvánuljanak (Róm 8,19),
mert az egész teremtés arra hivatott, hogy átragyogjon rajta Isten jelenlétének
szentsége. Amikor fővárosunk, városaink, népünk, Európa és a világ lelki
megújulásáért imádkozunk, átérezzük felelősségünket azért a világért, amiben
élünk.
A szóbeli ima ezen a ponton
véget ér. Az imádság követi az Eucharisztia logikáját, küldetést ad: lépjünk ki
belső lelki szobánkból, induljunk el templomainkból, keressük a világunkban
azt, ahol Isten megszentelő jelenlétére szükség van. Figyeljük, miként
sóhajtozik a teremtett világ Isten fiainak megnyilvánulására, hol van szükség a
cselekvő szeretetre, az irgalmasság tetteinek megnyilvánulásaira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése