Évközi 2. hét hétfő

Évközi 2. hét hétfő

Első olvasásra úgy érezhetjük, távoli és idegen tőlünk, amiért Sámuel szemrehányást tesz Saulnak, pedig nem kerülne túl nagy erőfeszítésünkbe, hogy magunkra ismerjünk a történetben. Minket ugyan nem az amalekiták vagy más népek elleni hadjáratra küld az Isten, hanem a bűnök elleni harcra, azzal a meghagyással, hogy írmagját is irtsuk ki a gonosz vágyaknak a szívünkben. S bár a rosszra való hajlamot nem tudjuk magunkban végérvényesen legyőzni, de egyes bűnökkel, bűnalkalmakkal igenis le tudunk és le is kell számolnunk, egyszer s mindenkorra. Ha eleve lemondunk arról, hogy így tegyünk, hogyan remélhetnénk győzelmet? Egyáltalán komolyan lehet venni a bűnbánatunkat, megtérési szándékunkat?

Van, aki minden erejét megfeszítve küzd, mégis elbukik újra meg újra, s van, aki könnyedén úrrá tudna lenni a kísértésen, mégsem teszi, hanem alkudozni kezd lelkiismeretével. Amíg mindennek helytelenségéről nincs kellően felvilágosítva, még van valami mentsége. Amikor azonban gyóntatója szavára vagy lelkiismerete belső hangjára meggyőződött arról, hogy amit tesz, megalkuvás a bűnnel, többé nem lehet kifogása. Hiába próbálja régi, bűnös énjét toldozgatva-foldozgatva átmenteni az evangélium új világába, mert amint az új szövet kiszakítja az elnyűtt ruhát, s az új bor szétveti a régi tömlőt, úgy az ő élete sem sokáig maradhat ebben a feszültségben: előbb-utóbb meghasonlik, meghasad.

Urunk Jézus, Te nem azt várod tőlünk, hogy pillanatnyi kedvünk, szeszélyünk szerint feláldozzunk Neked valamit, hanem hogy magunkat adjuk oda egészen az engedelmesség által. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy ne alkudozzunk a lelkiismeretünkkel, hanem készséges szívvel tegyük meg szent akaratodat, így mutatva be szívünk valódi, előbb talán fájdalmas, később azonban örömtelivé váló, életet fakasztó áldozatát.