A megismert isteni misztérium
Urunk megjelenése, vízkereszt – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 2,1–12)
Létének
felfedezésében és értelmezésében az ember szükségszerűen keresi Istent,
létezése okát, forrását. Az istenkereső ember ugyanakkor szükségszerűen egy
titkot akar megfejteni, magát Istent. Érteni, birtokolni akarja. A megismert
titokhoz méltóan szeretne élni, megfelelni annak, vagy legalább befolyásolni
azt, elnyerni a megismert, „leleplezett” Isten tetszését. Az őszinte keresésnek
azonban mindig az a tapasztalata, hogy az istenség a megismerthez képest mindig
több, hatalmasabb – talán más is.
A kereső
embernek időnként osztályrészül jut az az élmény is, hogy – valami rendkívüli
isteni jóindulatnak köszönhetően – az istenség többet mutat magából,
„föllebbenti a fátylat”, hogy lényegéhez közelebb járulhasson az ember. Ha nem
is mindenki, de legalább azok, akik méltónak bizonyulnak a megismerésére, a
megszerzett – kapott – tudás birtokában kiváltságos helyet és szerepet töltenek
be az ember és az Isten közötti kapcsolatban, a közvetítésben.
A titok
ismerői sok esetben azonban el is rejtik azt mások elől. Sokak számára ma is
nagyon kívánatosnak tűnik ilyen módon kezelni a vallást, az istenismeretet.
Szeretnék Istent bevonni a világunkba, kezelhetővé, birtokolhatóvá tenni, a
magunk formájára alakítani, megfelelő, jó, kellemes érzéseket, élményeket kérni
tőle.
Krisztusban
az Atya teljesen és végérvényesen föltárja magát, az akaratát, misztériumát,
ami összehasonlíthatatlanul több mint a titok.
Istennel
való egyenlőségét Jézus nem tartotta olyan dolognak, amelyhez feltétlenül
ragaszkodjék. Emberi alakot öltött, hasonló lett az emberhez, külsejében olyan
volt, mint egy ember (vö. Fil 2,6–7), s ezzel „fellebbenti a fátylat”,
kinyilatkoztatja az Istenséget, megjelenik az Isten.
A
királyok hódolatában az értelem és a keresés célt talál, otthonra lel,
megtalálja Istent. Krisztus megkeresztelkedésekor Keresztelő János és Jézus
párbeszédében az Isten akarata és az ember Istent kereső szándéka találkozik. A
mennyei Atya önfeltáró vallomásában, Fiában kinyilvánítja az ember iránti
jóindulatát. Nem valamit mutat meg Istenből, hanem Istent magát, benső életét,
szívének szándékát: az Atya akarata az, hogy minden ember üdvözüljön. Ez az
Atya misztériuma.
A kánai
menyegzőn isteni hatalmát, jóindulatát nyilvánítja ki az ember felé. Isten
közelsége, önfeltárása, kinyilatkoztatása azonban csak az egész ember számára
befogadható, az ember teljes értelmével, akaratával, istenkapcsolatával,
hitével. Hit nélkül ugyanis ostoba cselekedet király helyett egy gyermek előtt
hódolni. Értelmetlen dolog újra és újra kimenni a folyóhoz, ha csak magunktól
reméljük önmagunk megváltását. Hit nélkül csupán egy érdekes esemény a
lakodalom, ahol sikerült valami rendkívülit, valami felejthetetlen élményt adni
a vendégeknek.
Hittel
azonban feltárul előttünk Isten embert üdvözítő szándéka, bűnöket megbocsátó és
gyógyító irgalma. Feltárul előttünk Isten figyelmes szeretete az ember iránt,
aki az ő képmása.
Az
Egyház a Gyermekhez hív, bűnbánattartásra, az élet méltó ünneplésére, amihez ő
adja az élet borát. Ezáltal megváltozik az ember élete, s más úton térhet
vissza otthonába, mert Isten kinyilvánítja magát az embereknek.
Udvardy
György püspök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése