Évközi 7. hét csütörtök
„Majd
meggyónom...” Az isteni irgalomban való vakmerő bizakodás éppen nem az irgalmas
Istenbe vetett igaz hitről és reményről, illetve az iránta való szeretetről
tanúskodik, hanem arról, hogy semmibe vesszük őt. Ez a kijelentés elárulja,
hogy a bűnt jobban szeretjük, mint Jézus Krisztust, hogy unalmasnak,
íztelennek, üresnek találjuk az ő követését, és hogy fogalmunk sincs arról,
hogy mi a keresztény élet tétje. Pedig Jézus világosan beszél a mai
Evangéliumban: „Ha a kezed megbotránkoztat téged, vágd le azt: jobb neked
csonkán az életre bemenned, mint két kezeddel együtt a gyehennába jutnod, az
olthatatlan tűzre.” Amivel persze nem öncsonkításra szólít fel, hanem valóságos
és radikális szakításra a bűnnel, mely a halálba visz.
Aki
jobban szeret, mindig kiszolgáltatottabb, ezért Isten a legkiszolgáltatottabb
lény a világon. Ezzel visszaélni a leggyalázatosabb bűn, amely azért nem
nyerhet bocsánatot, mert az ember magát zárja el a bocsánat forrásától. Egészen
más az, ha valaki bukdácsolva bár, de újra meg újra felkelve tart az atyai ház
felé, elismerve gyarlóságát és szívből megbánva bűneit. Ő minden gyengesége
ellenére bizalommal tekinthet az ítélet napjára, mert életét egészen Istenre
bízta.
Urunk Jézus, amióta bűneinkért feláldoztad
magad a kereszten, készen áll a bocsánat nem csupán a múltban elkövetett
vétkeinkre, hanem minden bűnünkre, amit a jövőben valaha is el fogunk követni.
Óvj meg minket, kérünk, attól az alattomos kísértéstől, hogy irgalmaddal
visszaélve azt gondoljuk, hogy nyugodtan vétkezhetünk, Te úgyis megbocsátod.
Segíts kegyelmeddel, hogy soha ne egyezzünk ki a bűnnel, és ha elesünk, a
földön végignyúlva is örök célunkhoz: az Atya házához kerüljünk közelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése