Áldozócsütörtök

Pál bizonyságot tett arról, hogy Jézus a Krisztus.



2011.06.02. csütörtök



„De ki az én felebarátom”? kérdezte Jézustól az a törvénytudó, aki érdeklődött: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ő ezt válaszolta neki: Mi van írva a törvényben? Hogyan olvasod? Az így felelt: Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből, minden erődből és egész elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat. Erre ő így szólt: Helyesen feleltél! Tedd ezt, és élni fogsz”. (Lk 10,25-28) Ezt a törvénytudó okosan tudta. Istenre vonatkozóan nem is volt semmi aggálya. Tudta, hogy Őt mindennél jobban szeretnie kell az üdvösséghez. A felebarát fogalmával azonban már voltak fenntartásai. Jézus nagyon jól ismerte népe felfogását, hiszen a „hegyi beszédben” ezt külön idézi: „Hallottátok, hogy azt mondták: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én viszont azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért, hogy fiai legyetek mennyei Atyátoknak, mert ő fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, s esőt ad az igazaknak és a gazembereknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nemde a vámosok is ugyanezt teszik? És ha csak a testvéreiteket köszöntitek, mi rendkívülit tesztek? Nemde a pogányok is ugyanezt teszik? Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes”, (Mt 5,43-48) Jézus tehát már tanító működésének kezdetén mindenkinek értésére adta, hogy a felebaráti szeretet éppen úgy feltétele az üdvösségnek, mint az istenszeretet. Érezte a törvénytudó is, hogy itt eltérnek a vélemények Jézus, az új Mester, valamint a régi vágású zsidó törvénytudók, akiket modern nyelven jogászoknak hívunk. Jézus a korabeli jogászokkal nem mindig értett egyet. Ők elvileg minden zsidót felebarátnak tartottak, más nemzet tagjait azonban nem. Érezte ezt az érdeklődő törvénytudó, ezért pontosítani akarta a felebarátok körét: „De hát ki az én felebarátom?” Jézus példabeszédben mutatja be Isten állásfoglalását. A példázatban zsidó férfit sebesítenek meg és fosztanak ki mindenéből a rablók. A ruháját is leszedik róla, így látszik a testén az ábrahámi jel, a körülmetéltség. Arra megy egy zsidó pap és ugyancsak zsidó levita. Látják a súlyos, vérző sebeket, de elnéznek fölötte. Nem segítenek. A harmadik járókelő egy zsidók számára ősellenség, szamaritánus. Odamegy, bár ő is látja, hogy a bajbajutott férfi zsidó. Ha fordítva alakult volna a helyzet, és ő feküdne vérbe fagyva, nem segítene az a másik. Mégis leszáll a szamaráról, boros tömlőjéből önti a sebekre zamatos nedűjét, a kenyerét szárazan fogja majd megenni, mert fertőtlenítésre, lázcsillapításra a sebekbe önti finom étolaját. Aztán felgyőzködi pót szamara hátára, fogadóba viszi, ápolja, fizet helyette, és másnap elmegy ugyan, de fizeti a további jóltartást. Jön Jézus kérdése: A három közül ki volt a kárvallott felebarátja. Helyes a válasz: „Aki irgalmasságot tett vele”. „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!” (Lk 10,37) Üdvözülsz!